Üdvözlet mindenkinek!
Hát ez a pillanat is elérkezett, a történetünk első évadjának befejező részéhez érkeztünk. Reméljük, akik szerették a történetünket velünk tartanak a folytatás során is, és ugyanolyan izgalommal látogatják majd a blogot. :) Úgy döntöttünk, egy kisebb technikai szünetet tartunk a második évad megkezdése előtt, hogy az afféle apróságokkal a későbbiekben ne kelljen foglalkozni, ezért az új évad nem a jövőhéten kerül nyilvánosságra, valószínűleg csak az után. (Amint pontos információhoz jutunk, megosztjuk veletek is!) De ez idő alatt is igyekszünk kitalálni valamit, hogy ne váljon lapossá a blog. Nagyon sajnáljuk, hogy a versenyünk díjazottainak a kritikákat még nem sikerült eljuttatnunk, az imént említett "kényszerszünet" alatt mindenképp sort kerítünk rá!
Na de akkor, jöjjön az utolsó rész!
Soha nem gondoltam volna, hogy egyszer ezt is megéljük. Az elmúlt hetek úgy teltek el, mintha a legeslegjobb álmomba csöppentem volna. Végre nem kellett tövig rágnom a körmeimet, hogy lehetséges megoldásokat kutassak, amivel megtorolhatom a G.L. hatalmát, ahogy azzal sem kellett foglalkoznom, hogy valaki esetleg ránk akarna rontani. Úgy látszott Shane-nek végre benőtt a feje lágya, és megértette, a Szövetségi sereg ellen semmi esélye, hiába próbálkozik. Valahol éreztem, az csak egy hiú ábránd, hogy eme állapot az idők végezetéig fennáll majd, de bíztam benne, hogy minél hosszabb ideig tart neki kifundálni a bosszút. Annyira már kiismertem a G.L. vezetőjének személyiségét, hogy tudjam, nem fogja annyiban hagyni a dolgokat, de ugyanakkor azt is nyilvánvalóan a tudtunkra adta a csatánk szent napján, hogy hűen ragaszkodik Őseink szabályaihoz. Ha mással nem is, ezzel meg lehet fogni. Mivel az egyik embere komoly szabálysértést követett el, - ami miatt kénytelenek voltak visszavonulni -, valószínűleg akkora traumába esett, hogy egy jó darabig nem fogja erőltetni a próbálkozást. Mi pedig ezt az időt kihasználtuk.
A Szövetség tagjaival összefogva úgy döntöttünk ez egy remek alkalom April fergeteges születésnapi utópartijához, amit sajnos kénytelenek voltunk korábban elhalasztani. A tizenhetedik születésnapján került a Menedékbe, de még azóta sem sikerült őt „szövetségesen” vagy egyszerűen csak „nővéresen” felköszöntenem, mert mindig közbejött valami, ami ide-oda tologatta a megtervezett időpontot. Most viszont elérkezett a tökéletes alkalom, amit két ifjú szerelmesen kívül mindenki tudott.
- Ne, ne oda tedd Kassia, az ott nem fog tetszeni neki! – terelgettem az utómunkálatokban nekem segédkező lányt, miután berendeztük a báltermet a buli helyszíneként.
- Ashley, ez csak egy lufi, teljesen mindegy, hogy hol ereszt le az este – morogta, és kiközözte az előbb megkötött csomót. – Jó, akkor hova rakjam? – nézett rám paprikásan, miközben csípőre tette a kezeit. Nem tehetek róla, ha egyszer belekezdek valamibe, akkor a tökéletességre hajtok.
- Mondjuk fellógathatnánk oda a lámpa fölé – mutattam fel a fejem feletti csillárra. – Vagy akár az ajtóra is kötheted.
- Melyik legyen? Egyet válassz, nem akarok az egész este rohangálni, mint egy Jancsibohóc.
- Akkor a csillárt választom – sóhajtottam fel, hogy már Kassiát is kezdem magam ellen uszítani. Mindenki más azzal az ürüggyel hagyott itt minket, hogy néhány fontos dolgot el kell intéznie még a buli előtt, vagy, hogy még nem vették meg April ajándékát, de kezdem sejteni, hogy más lapulhatott meg a döntésük mögött.
- Persze, hogy a magasabbat válaszd – dörmögte Kassia, és keresett magának egy széket, aminek a segítségével méltó helyére rakhatja a szoba díszét. – Most jó?
- Hát, igazából… - Meg akartam mondani neki, hogy így jobban meggondolva az ajtógomb talán mégis jobb választásnak bizonyul, de ekkor Cameron robbant be a terembe, és belém fojtotta a mondatom második felét.
A fiú, a háromemeletes tortával a kezében megállt, és miután körbenézett a terembe kiguvadt szemekkel rám meredt. – Mi ez a sok gyertya? – kérdezte, és lassan közelebb araszolt.
- Csak, hogy kellemes legyen a hangulat – vontam meg a vállam, és kivettem a kezéből a gyönyörű fehér, arany mintákkal kidíszített tortát.
- Már most melegem van, pedig még el sem kezdődött a buli – nevetett fel Cameron egy apró díszt megigazítva a tortán. – További jó munkát lányok, mindjárt hozom az aprósüteményeket – intett oda nekünk, és azzal ki is slisszolt a résnyire nyitott ajtón.
- Mindjárt készen is vagyunk – csaptam össze a kezem boldogan miután letettem a tortát az asztalra -, azt hiszem még pár lufi ide, meg néhány gyertya oda, és megvolnánk – mutattam a kinézett pontokra. – Mire Cameron meghozza a sütiket remélem, a többiek is megérkeznek már.
Éppen elégedetten lehuppantam a díványra, amikor az ajtón besereglő emberek hangját hallottam meg.
- Hűha, milyen forró a hangulat! – rikkantott fel Alex, aki elsők között lépett be a bálterembe, és hogy nyomatékot adhasson a szavainak az asztalra kitett poharak közül elvett egyet, megtöltötte vízzel, és jó nagyot belekortyolt. – Tisztára, mint egy kályha belsejében, nem igaz Kassia? – Levágta a lány elé a poharat és olyan mókásan fel-le húzogatta a szemöldökét, amitől még nekem is kacagnom kellett.
Kassia arca rögtön elkomorult, és morcosan hátat fordított neki. – Nem.
Meglepetten néztem a két barátomra, hogy vajon min veszhettek össze, hiszen még azt sem tudtam, hogy bajuk van egymással, de nem volt időm megkérdezni, mert ahogy nyitottam a számat Cameron újra berontott a helyiségbe, most az aprósüteményeivel, és rémült arcot vágva levágta a többi mellé a remekműveit.
- Itt vannak – súgta élesen, és betessékelte az ajtóban ácsorgó sereget és ránk csukta az ajtót. – April és Jason előbb hazaért!
- Micsoda? – ugrottam fel a díványról. – Most csak viccelsz, ugye?
- Sajnos nem – nyelt egyet. – Azt hiszem ideje módosítani a stratégián.
Gyorsan megpróbáltam rendszerezni a terveimet, és összegezni, hogy mi az, amit még mindenképp el kellett volna intéznem, de semmi olyat nem találtam, ami elengedhetetlen lett volna a szülinapi buli megszervezéséhez. Az óriási kupi halomtól, ami rám nem jellemzően a szobámban hevert, illetve a konyhában púposodó süteményes tálakat leszámítva minden arra várt, hogy Aprilt felköszöntsük.
- Rendben – húztam ki magam felegyenesedve. – Akkor jöjjön, aminek jönnie kell!
Minden tekintetet éreztem magamon, amikor odaszaladtam a bálterem ajtaja elé, és megragadtam az ajtógombot. – Ne csak nézzetek, bújjatok el! – adtam ki a parancsot, és mindenkit csendre intettem. Hallottam, hogy az érintett személyek az ajtó felé közelednek, és a gondolattól, hogy mindjárt kiderül a meglepetés erősebben kezdett dobogni a szívem a mellkasomban. Annyit készültem erre, azt szerettem volna, ha April számára ez a nap emlékezetes marad.
Azonban valamire nem gondoltam. Teljesen megfeledkeztem róla, hogy Jason akár el is ronthatja a meglepetést. Nagyon reméltem, hogy a képessége valamiért nem megfelelően működik, vagy ha mégis, legalább nem mondja ki azonnal hangosan is, amit gondol. Gyorsan visszaszaladtam a többiekhez és bepréseltem magam Alex és Tsunade közé, majd vártam, hogy az ünnepeltek megérkezzenek.
Valaki kívülről megragadta a kilincset, és óvatosan benyitott az ekkor már csupán gyertyafénybe borult szobába.
Ahogy az ajtó kinyílt, mindenki hangja egyszerre harsant fel.
Ahogy az ajtó kinyílt, mindenki hangja egyszerre harsant fel.
- MEGLEPETÉS!
~Debora~
*Jason*
A szerencse fia, a szerencse forgandó, leszakította a négylevelű lóherét. Tán valóban Fortuna lehetett, de én inkább csak sorsnak hívnám. A sorsnak, mely megadta a lehetőséget, hogy egy másik utat is megismerhessek. A szebb jövő útját, melynek köszönhetően jobb ember lehetek a társam oldalán. A múlt mocskát ugyan nem tudtam lemosni magamról, az örökre velem maradt, de kaptam rá esélyt, hogy a mérleg másik odalát is egyensúlyba hozzam.
A G.L.-ben töltött idő Shane revansával, számomra véget ért, s az oldalamon lévő behegedt seb, ennek méltó bizonyítéka volt. Kaptam egy új otthont, a Menedék falai közt, hol hihetetlen nagy egység uralkodott. Az összefogást szinte kézzel foghatóan lehetett tapasztalni, és pár hét elteltével, már én is a saját bőrömön éreztem ennek jeleit. Befogadtak, a Szövetség tagjának tekintettek, mely nekik nem csak egy szervezet, hanem maga a család. Sosem voltam olyan, aki meg akarta magát szerettetni másokkal; nem érdekelt senki véleménye, nem erőltettem meg magam, vagy bújtam más szerepbe, csak hogy megkedveljenek. Nem, szimplán csak ott voltam a magam olykor nyers, de igazságos modorában, és éltem mindennapjaimat velük együtt.
Ők úgy döntöttek bizalmat szavaznak nekem, és leengedték a maguk köré emelt falat. Elkezdtünk haverkodni, majd hónapok elteltével ez barátsággá mélyült. Rick-el, Alex-el sokat lógtam együtt, jó arcok voltak, Cameronnal karöltve. Óriási biliárd meccseket vívtunk, s mivel kiderült, hogy az adrenalin függőség mindnyájunkat fűt, így Ashley nagy örömére, aki ezt utálta, gyorsulási versenyek tömkelegét szerveztük meg, heteken keresztül.
- Hé, ki ez a jóképű pasi ott a folyosó közepén? – szólalt meg a lágyan csengő hang mögöttem, és kiszakított gondolataim örvényéből. Nem kellett hátra néznem, hogy megtudjam ki az. Rögtön megálltam, és lehunyt szemmel, mélyen belélegeztem a virágzó tavaszi rét üdén mámorító elegyét. Csak egy valakinek volt ilyen illata. Csak egy valaki volt rám ilyen hatással. Akárcsak a drogfüggőt a heroin, engem is épp oly hevesen vonzott magához.
April Goldwin megőrjített.
Egy lassú mozdulattal megfordultam, és ahogy tekintetem rászegeződött, a testem minden része falni kezdte a látványt. Gyönyörű volt, ahogy ott állt, pánt nélküli éj kék ruhában, melyen apró gyémántszerű kövek csillogtak felül. Haja laza hullámokban omlott mellkasára, keretbe foglalva szépséges vonásait, és ruhájához illő kék szemét.
- Dögösen feszítesz ebben az öltönyben édes, ugye tudod? - Láttam, hogy még a szája mozog, de az agyam már nem fogta fel a hallottakat. Minél hamarabb oda akartam érni hozzá, s mint egy ragadozó, ki becserkészi prédáját indultam felé ösztönösen.
- Mi bajod? Ez a tekintet ijesztő is lehetne, ha nem… - Nem volt ideje befejezni a mondatot, mert egy kisajátító csókkal belé fojtottam a szót. Legszívesebben beletúrtam volna azokba a dús fürtökbe, de tudtam, hogy nyilván sok időt pepecselt vele, így beértem a tarkójával. Semmi lágyság nem volt abban a csókban, vadul nekitámadtam, s nyelvem rögtön szenvedélyes táncba kezdett az övével. Derekán fogva még közelebb húztam, és éreztem zakatoló szívét, ahogy egyre gyorsabb ütemre vált.
- Jason mennünk kell - próbált levegőhöz jutni, de én, mint aki nem hallotta meg, folytattam tovább. - Jas, várnak ránk - húzódott el tőlem, és jobb kezét az arcomra téve próbált lenyugtatni.
- Itt helyben felfalnálak – szólaltam meg eltorzult rekedt hangon, és tudtam, hogy igaza van, de nehéz volt ellenállni.
- Most ennek itt nincs ideje, már így is késésben vagyunk – simított végig lágyan az állkapcsomon, majd megigazította a ruháját. - Egyébként, te tudod, hogy mit tervez Ash?
- Konkrétan nem, csak annyit mondott, hétre menjünk a bálterembe, lehetőleg elegánsan - fogtam meg a kezét, és indultunk tovább. - Nem mintha a flanel ing farmerral és bakanccsal nem lenne elegáns… - Erre felkacagott bájosan, és a szeme sarkából láttam, hogy rám pillant.
- Meg kell adni a módját, nem lehetsz állandóan farmerben, vagy bőrdzsekiben.
- Miért a bőrdzsekivel mi a baj? Fekete is, vannak rajta szegecsek, nem elég mutatós? – vontam fel az egyik szemöldököm a hatás kedvéért, és erre egy újabb nevetésben részesültem.
- De, nagyon.
Még két emeletet kellett megtennünk lefelé, ami itt sétálva, körülbelül hét-nyolc percbe telt. Hatalmos volt az ez a labirintus, az Erőd se volt semmi, de ez itt ahhoz képest, egy kész útvesztő.
- Bekapcsolhatnád az ultra jó hallásodat, hogy megtudjuk, mi folyik odalent.
- De akkor oda lenne a meglepetés szivi. Én szeretek meglepődni, nem kell, mindenről tudunk előbb - szorítottam meg kicsit a kezét, és rákacsintottam, amitől ő a mai napig elpirult.
- De olyan jó lenne tudni. Na, légyszi - nézett vissza rám, amolyan lábadról leveszlek nézéssel, de erősnek kellett maradnom.
- Már ott is az ajtó, mindjárt kiderül, legyél egy kicsit türelmesebb. - Hirtelen meggyorsította a lépteit és magával húzott, szinte már szalad, és a cipője sarka minden egyes koppanással bezengte a folyosót. Ahogy a bejárat elé értünk, megtorpant és felém fordult.
- Izgulok. - Erre önkéntelenül is elvigyorodtam, és megcsókoltam homlokát.
- Ne aggódj, a legrosszabb, ami történhet veled, hogy Ash összeszid mert elkéstünk, vagy esetleg le kell küzdened pár gyilkos fenevadat, akiknek a márkás ruháidra fáj a foga - löktem oldalba kedvesen, és nem bírtam elrejteni a feltörő nevetést.
- Ajj olyan vagy... Miért kell állandóan a ruháimat bántani… - fonta maga előtt keresztbe karjait, mint egy durcás kislány, akinek meghúzták a copfját.
- Na menjünk be gyere, dulifuli. De ugye tudod, hogy még csak hat óra? - karoltam át a vállát, de ő válasszal se méltatva benyitott a terembe.
- MEGLEPETÉS! – kiáltott egyszerre a tömeg, akik bent vártak ránk. Gyorsan átfuttattam a szemem a rajtuk, és minden szövetségi ott volt. Ashley állt elől hófehér térdig érő ruhájában, melyet kövek díszítettek, mellette Alex, Tsundade, Rick, Trixie és a többiek. A terem ünnepi díszben állt, az arany és a fehér színt dominált főleg. A falak mellett asztalok voltak megterítve, középen táncteret hagytak, s mindenfelé a gyertyák kellemes illata lengte be a teret.
- Először is, hozzád szólok húgom – lépett előre Ashley. - Nagyon Boldog Születésnapot kívánunk neked, igaz kicsit megkésve, de most nem ez számít. Betöltötted tizenhetedik életévedet, mikor a különlegesek elérik igazi mivoltjukat. A jeled kirajzolódott, és az erőd is immáron elnyerte teljességét. Ezt az ünnepséget a születésnapod, valamint a beavatásotok tiszteletére rendeztük. April Goldwin, a főág leszármazottja - lett a hangja ünnepélyesebb -, a mai naptól kezdve hivatalosan is a Szövetség tagja lettél, és a benned csörgedező vér által, te is jogosulttá váltál a Szövetséget érintő döntések meghozatalában, valamint, én utánam te vagy a Szövetség vezetője. Helyettesíthetsz, és akadályozó, vagy nem várt tényezők bekövetkeztekor, nyomdokaimba léphetsz. Családodtól hallgasd meg most a beavató igét. - Ashley a többiek felé fordult, jelezve, hogy kezdhetik, majd felcsendültek a szavak, melyek varázslattal töltötték be a helyet.
- Egyszerre légy tűz és víz az időablakán… - A csontomig hatolt az óda, és megmagyarázhatatlan fényesség és boldogság járta át testemet. Ash a húga elé lépett ezután.
- April Goldwin, húgom, légy üdvözölve a Szövetségben. - A jobb tenyerét April elé emelte, ő pedig összeérintette vele a sajátját, miközben a bal kezeiket a szívükre helyezték, majd bólintottak egymásnak, a tisztelet jeleként. Alex Ashley kezébe nyomott egy bőrtasakot, mely egy amulettes nyakláncot rejtett. - Fogadd szeretettel, ezt a jelképet, és viseld a hűség, és az összetartozás jeleként.
- Köszönöm - szipogta April, akit átjárt a meghatottság érzése, és lehajtotta fejét, hogy a nővére a nyakába rakhassa ajándékát.
- Jason Stannard - fordult hozzám, lágy hangon szólva a vezető. - Történelmünk folyamán ritka példának számított, hogy valaki a G.L-ből állt át hozzánk. De te ezek sorát bővítetted. Bárosságoddal, hűségeddel, és kitartásoddal bebizonyítottad, hogy közén való vagy. Halld hát te is igénket. - Újra elhangzottak a gyönyörű szavak, és a helyet ismét beragyogta a csoda.
- Légy üdvözölve a Szövetségben. - Összeérintettük tenyereinket, miközben másik kezünk a szívünkön nyugodott, majd Alex egy másik bőrtasakot adott Ashley-nek.
- Fogadd szeretettel ezt a jelképet, és hord magadnál, vagy tartsd szent helyen, a hűség és az összetartozás jeleként - nyújtott felém egy Apriléhez hasonló ezüst amulettet lánc nélkül.
- Köszönöm - hajtottam meg a fejem előtte.
- Most pedig emberek! Bulizzunk egy jót! - És erre kitört a tapsvihar és az ujjongás.
Aprilhez odaszaladtak jó páran és ajándékokkal halmozták el. Annyira boldog volt, szinte ragyogott, de még láttam rajta, hogy nyeli a könnyeit.
- Üdv köztünk barátom - fogta meg a vállam Rick, én pedig viszonzásul kezet nyújtottam neki.
- Hiányoztak eddig az autóversenyek mi?
- Naná - rázta meg erőteljesen a kezem, és arcára kiült a jól ismert Rick vigyor.
- Hát haver, most már neked is ki kell venned a részed a házimunkában - éreztem egy újabb vállveregetést a vállamon, de oda se kellett néznem, hogy tudjam Alex az, aki humorával és pimasz megjegyzéseivel, akár még a legmélyebb depresszióból is ki tudná húzni az embert.
- Kösz, hogy emlékeztettél rá, én törölgetek, te mosogatsz - böktem oldalba a könyökömmel heccelve.
- Mi? Dehogyis, a konyhai melót majd más látja el, van nekünk egy kis kuktánk is, aki ott tengeti magányos óráit - nézett először ránk, majd fejével Cameron felé bökött, és mindnyájan odasandítottunk, aztán újra vissza, és látszódott, hogy mindenkiben kitörni készül valami. Rick volt az, aki nem bírta tovább, és előtört belőle a röhögés, s láncként söpört végig rajtunk is.
- A jó öreg Cameron, mi is lenne velünk nélküle - nyögte ki nevetés közben Alex.
- Éhezés - rázkódtam hahotázás közben, mire a többiek még jobban rázendítettek.
- Mi ez a jókedv srácok? - lépett közénk Kassia, meglehetősen kivágott lila ruhában.
- Áh csak a szokásos - lendítette meg bal kezét a Alex, és hirtelen, elkerekedett szemekkel meredt az asztalok irányába. - Basszus, már vágják a tortát. - S ezzel el is indult felé, fürge léptekkel.
- Örülök Jas, hogy velünk tartasz, itt a helyed közöttünk - nyomott két puszit az arcomra Kassia vidáman, és sikerült letüdőznöm émelyítően édes parfümjét. Remek volt, jó hogy nem kaptam köhögő rohamot.
- Köszi Kass, kedves tőled - húzottam mihamarabb el tőle, mert azt az illatáradatot nem bírtam már elviselni.
- Jason, nincs kedved táncolni? - érkezett a felmentő sereg April személyében. Őszintén szólva, minden vágyam az volt, hogy ismét a karjaimban tarthassam.
- Hát, ha nincs két bal lábad – karoltam át a derekát, a pimasz megjegyzés közepette és az ő illata friss levegőnek számított Kassia kölniének erős aromája után.
- Hát, ha nem vagy falábú – vágott vissza büszkén, és kihúzta magát, hogy felérjen az én százkilencven centimhez, de sikertelenül.
- Na majd kiderül - húztam magam után a táncparkettre kezénél fogva, és átadtuk magunkat a lassú zene lágy dallamainak.
Csodás estének néztünk elébe, és ahogy táncoltunk, a fejemben megfogalmazódott egy szó.
Otthon.
~ Blyana~
*Trixie*
A focipálya nagyságú bálterem egyik szélén álltam, közvetlenül a svédasztalok mellett, és a többieket figyeltem, ahogy a több tucatnyi gyertya félhomályában beszélgettek. Még egyszer utoljára átvettem a jegyzeteimet, és memorizáltam minden mozdulatukat. A hetek óta tartó "kutatásaim" eredményeként mostanra könyvet írhattam volna a Szövetség tagjainak életéről.
A kezemben tartott pezsgőt forgatva a pohárban arrébb sétáltam, a tekintetemmel Ashley-t követtem. Fehér ruháján úgy csillant meg a gyertyák vöröses fénye, mint frissen ontott véren pár héttel ezelőtt a holdfény. Mindenki számára meglepetés volt ő, főleg azoknak akik nem hittek benne. Minden várakozást felülmúlt, és épp olyan vezető lett, mint amilyenek az apja megálmodta. Erős, határozott, magabiztos, lojális a társaihoz. Egyszóval pont, mint a nagykönyvben.
Gúnyos mosolyom elrejtése véget kortyoltam egyet a pohárból, s tekintetem tovább vándorolt a megtalált lánykára, ki mára a Szövetség egyik alappillére lett. April bár csak néhány hónapja tudott erről a világról, mégis úgy mozgott már benne, mintha világ életében így élt volna. Már nem voltak benne kétségek, sem félelem, bár ez nagy részt Jason érdeme volt.
Az áruló Jason, aki eleinte annyi fejtörést okozott azzal, hogy nem értettem a szándékait. Először megszökött az Erődből, és megszöktette Aprilt, majd több hetes raboskodás után harcba szállt az oldalunkon volt társai ellen, amibe majdnem belehalt. Nem értettem, igen, de most már minden világos. A szerelem furcsa dolgokat művel az emberrel, ezt én tudtam a legjobban.
Akárhogy is, Jason immár a Szövetség tagja volt, s ahogy elnéztem Aprillel a karjában úgy tűnt elégedett a választásával.
A szemeim a félhomályban tovább siklottak a velem átellenben a fal mellett ülő párosra. Cameron és Kassia. Cameront úgy tudnám jellemezni legjobban, hogy mindenes, hiszen ő a gyógyító, s nem mellesleg a nem hivatalos szakács, két lábon járó lexikon, s még sorolhatnám. Szereti, ha szükség van rá, és akkor érzi legjobban magát ha segíthet a társain. A Menedékben messze az ő képessége a legerősebb, amit az is igazol, hogy már gyerekként megmutatkozott, ami még a mi mércénkkel mérve is ritka, olyannyira, hogy eddig csupán három feljegyzés van gyerekként megmutatkozó talentumról.
Kassia felé kaptam a tekintetem, ahogy a nevetése áthatolt a termen, és a fülembe jutott. A szemét törölgetve hajolt közelebb Cameronhoz, amitől élénk lila ruhája kissé lecsúszott a vállán. Őt nem volt nehéz megfejteni, s elérni, hogy bízzon bennem. Úgy is mondhatnám, hogy nevetségesen könnyen ment.
- Mit csinálsz itt egyedül?
A hangra meglepődve kaptam hátra a fejem, és Tsunade sziluettjét pillantottam meg magam mögött, mire bosszúsan elhúztam a számat.
- Új cipő - emeltem fel fekete szegecses magassarkúba bújtatott lábam, miközben teátrálisan forgattam a szemem. - Gyönyörű, csak nem egész estére tervezték.
Átható barna pillantása az enyémbe fúródott, majd elmosolyodott, és bólintott. Tovább sétált, én pedig megkönnyebbülten fellélegeztem. Ez húzós volt.
Tsunade egyike volt a két legveszélyesebb embernek a Menedékben. Az empátia miatt a legapróbb hangulat változást is megérezte, így próbáltam magam távol tartani tőle amennyire lehetséges volt, s az olyan alkalmakra mikor nem tudtam elkerülni, kidolgoztam egy tervet. Vagy úgy is mondhatnám, hogy létrehoztam egy érzelmi gátat, mely megakadályozta, hogy bármit is érezzen. Korántsem volt ez tökéletes, de a célnak épp megfelelt, s így eggyel kevesebb embere kellett figyelnem.
A másik veszélyes ember Alex volt, és az ő telepatikus képességei.
Kiürítve a poharam az egyik asztalra helyeztem, ahogy lassan lépkedve a terasz felé nyíló ajtóhoz sétáltam. Oda kintről, mint a partot mosó lassú hullámok érkezett a kora esti hűvös levegő, s a leereszkedő köd kísérteties árnyakat vont a kertet megvilágító lampionok fénykörébe.
Pár lépésre az ajtótól megálltam, s meg is láttam odakint Alexet, ahogy hevesen gesztikulálva magyaráz valamit a vele szemben álló társának.
Rick alakját ezer közül is felismertem volna, s hirtelen égető kíváncsiság tört rám, hogy kiderítsem miről is folyt a vita, mert hogy veszekedtek az még ilyen távolból is látszott.
Ahogy említettem Alex telepata volt, s bár minden különleges rendelkezett ilyesfajta képességgel egyikünk sem tudta úgy használni, mint ő. Mi legjobban az embereken tudtuk alkalmazni, s magunk között csak akkor ha mindkét fél úgy akarta. Vele nem ez volt a helyzet. Ő akkor is belenézhetett a fejembe, ha nem akartam, s nem tehettem ellene semmit, illetve... Ahogy Kassiánál, nála is létrehoztam egy pajzsot, mely ezúttal az elmém volt hivatott védeni, s ezt is sok-sok egyedül töltött óra tette kikezdhetetlenné.
Alexről Rick alakjára siklott a tekintetem, s elgondolkodtam egy pillanatra mi lehetett volna, ha mások a körülmények. Ostoba ábránd volt tudom, mégis... Volt egy kis része az agyamnak, mely folyamatosan a fülembe suttogott vele kapcsolatban, de olyan halk volt, hogy nem értettem egyetlen szavát sem, s mikor rákoncentráltam egyszerűen elhallgatott. Mivel alaposan elemeztem a helyzetet úgy véltem vele volt a legnehezebb és egyben a legkönnyebb dolgom, még ha ez ostobaságnak is tűnhet elsőre. Egyrészt bonyolult volt, hogy a nap huszonnégy órájában résen kellett lennem, figyelnem minden mozdulatomra és szavamra, de igazság szerint hozzászoktam már, hogy ébernek kell lennem. A könnyű része pedig az volt, hogy az irántam táplált érzelmei elvakították. Úgy is mondhatnám, hogy nem látta a fától az erdőt.
De ez az én malmomra hajtotta a vizet.
A mobilon rezegni kezdet, s én egy utolsó pillantást vetve a fiúk felé elfordultam a kinti világtól, s befelé indultam, miközben előhalásztam a telefont - zseb híján ruhám mélyen dekoltált felsőrészéből -, és megnéztem az üzenetet. Két szó állt benne.
Két szó mely véget vetett eddigi életemnek, s új fordulatot adott neki.
Ráérős léptekkel tartottam az ajtó felé, mosolyogva mindenkire, aki szembe jött. Nem kelthettem gyanút azzal, hogy sietek még, ha szívem szerint rohantam is volna.
A gyomrom görcse rándult, és izzadni kezdett a tenyerem, ahogy becsuktam magam mögött a bálterem ajtaját, s a sötét folyosókon a szobám felé vettem az irányt.
Belépvén az időközben megszokott zöld falak közé, már a kezem is remegett, s egyre jobban idegeskedtem, hogy ez az este úgy sikerüljön ahogy terveztem. Most minden rajtam állt.
Villámgyorsan öltöztem át fekete szaténruhámból, sötét farmerbe és hozzáillő pólóba, majd csizmába bújtam és felkapva a bőrdzsekim már is a hátsó bejárathoz indultam.
Miközben lefelé szaladtam a lépcsőkön arra gondoltam, hogy valószínűleg sosem öltöztem még fel ilyen gyorsan, az meg plusz poén volt, hogy mit vettem fel. Na igen, ha valaki ezt nem a saját szemével látja valószínűleg nem hiszi el.
Kivágtam az ajtót, és egy mogorva fiúval találtam magam szembe, aki talpig feketében ácsorgott az árnyak között. Szőke fürtjei itt-ott kikandikáltak a fekete sapka alól, s ezen kívül csak égszínkék szeme rítt ki a homályból.
- Mi a szar tartott eddig? - kérdezte elnyomakodva mellettem belépve a házba. A szememet forgattam ugyan, de nem válaszoltam hanem csendben figyeltem, ahogy fensőbbségesen szemrevételezi a helyiséget.
- Ez lenne a Szövetség lakhelye mi? - röhögött fel gúnyosan, megpöccintve egy falra akasztott kép sarkát. - Szánalmas.
- Nem azért vagy itt, hogy lakberendezői jótanácsokkal lásd el őket seggfej - szóltam hátra, ahogy a lépcső felé indultam. - Nincs sok időnk szóval ha lennél szíves velem jönni, mielőtt valaki meglát...
Morogva ugyan, de követett vissza az emeletre, s a lépcsőn felfelé csak lépteink koppanása hatolt át a csenden, s a távolról ide szűrődő zene, mely nyugtatóként hatott felajzott idegeimre. Amíg ott vannak nincs gond.
- Melyik ajtó? - kérdezte, mikor megálltunk egy folyosón, én pedig kelletlenül böktem balról a másodikra, mire alkalmi kísérőm rögvest oda lépett, s lenyomva a kilincset már lépett volna befelé, de az ajtó nem engedett.
- Zárva van.
- Ne nézz már rám ilyen vádlón, szerinted én zártam be, cseszd meg?
- És akkor most mi a zseniális terved cicám?
Megsemmisítő pillantást vetettem rá a becenév hallatán, mire gúnyos vigyorba rándult a szája. A tenyerem valósággal viszketett a késztetéstől, hogy pofon vágjam.
- Na jó erre nincs időnk - hátrált pár lépést, én pedig kíváncsian figyeltem mit akar, aztán elkerekedett a szemem mikor megértettem.
- Ne merészeld be... - A hangom iszonyatos reccsenés nyomta el, ahogy a fa ajtó engedelmeskedve a nyomásnak leszakadt a zsanérjairól, és félig bedőlt a világos falú szobába. Faszilánkok repültek szerte széjjel, ahogy a kezével lökött még egyet az ajtón, ami végkép megadva magát a földre dőlt. - ...törni! Megbolondultál? - fordultam felé.
- Úgyse hallja senki - vont lazán vállat, és átmászva a romokon belépett Ashley Goldwin szobájába.
- Idióta vagy, elfelejtetted, hogy a volt cimbid is odalent van? - Nem reagált a szavaimra, csak szorosan összepréselt ajkaiból tudtam, hogy hallotta, amit mondtam. Körülnéztem, és elképedve léptem beljebb.
- Érdekes - hümmögött a ruhákat rugdalva arrébb a bakancsa orrával.
- Még az én szobámban is nagyobb a rend - jegyeztem meg, ahogy átgázoltam a rendetlenségen, és kinyitottam a szekrényt.
Tudtam mit kell keresnem, és azt is hol, ez pedig nagyban megkönnyítette a dolgunkat.
- Segítenél?
- Menj odébb.
Félretolt, és átvette a helyem a szekrény előtt, majd lazán levette a csomagot a legfelsőbb polcról, ahol én nem értem el. Kelletlenül néztem, ahogy önelégülten meglóbálja az orrom előtt, de a világért sem ismertem volna be, hogy valaha a segítségére szorultam.
Nem sokáig tétlenkedtünk, mindketten tudtuk, hogy az idő ellenünk dolgozik, így villámgyorsan indultunk a kijárat felé, ám valamire nem számítottunk. Pontosabban valakikre.
- Francba! - suttogtam visszaugorva az egyik sarkon a fal mögé, magammal rántva önelégült társamat. - Másik utat kell keresnünk kifelé.
- Nincs rá időnk - sziszegte vissza, majd a kezembe nyomta a csomagot, és nem törődöm módon előlépett rejtekhelyünkről. Visszafojtott lélegzettel figyeltem mit csinál, majd az égnek emeletem a szemem mikor egyetlen jól irányzott ütéssel ártalmatlanná tette Kassiát, aki eszméletlenül hanyatlott a földre. Magamban káromkodva léptem elő én is, és indultam a két szemben álló fél felé.
- Te meg mit keresel itt? - kérdezte Rick a fiútól fenyegetőn letérdelve az ájult lány mellé.
- Gondoltam beugrok köszöni - vont vállat. - Mellesleg meghívtak - bökött a fejével hátra felé, és biztos voltam benne, hogy élvezettel figyeli Rick döbbent tekintetét, ahogy követve a mozdulatot rám villant a szeme.
- Trixie?
Egyetlen szó, mégis tucatnyi érzelmet hallottam ki belőle. Kételyt, hitetlenkedést, dühöt, megbántottságot, bízni akarást, csalódottságot.
- Szia szívem, jó a buli? - kérdeztem mézes-mázosan. Tekintete megkeményedett a szavaimra, és alaposabban végigmérte sötétbe öltözött kettősünket, majd pillantása megakadt a csomagon a kezemben. Szája keserű mosolyra húzódott, ahogy felállt.
- Most már legalább értem miért érdekelt annyira a holléte.
- A felét sem érted annak, ami itt folyik.
- Miért nem magyarázod el?
- Bármennyire is élvezem ezt a kis eszmecserét - szólalt meg mellettem karba font kézzel vigyorgó társam - nekünk mennünk kell.
- Sehová nem mentek azzal.
Rick hangja a helyzet ellenére magabiztosan csengett, és ha nem ismertem volna ilyen jól talán még engem is megtéveszt a fellépése, azonban most már nem tudott átverni. Higgadtan gondolkodott, és mérlegelt, a legjobb megoldást kereste. Fogadni mertem volna, hogy fejben már minden lehetséges helyzetet átelemzett, de én láttam milyen a felszín alatt. Dühös.
- Ellent kell hogy mondjak neked, mert mi most elmegyünk.
- Ne tedd ezt Trixie - Elkínzott pillantása az enyémbe furódott ahogy közelebb lépett. - Nem muszáj vele menned, te is tudod. Nem tartozol hozzájuk, neked már itt az életed, a barátaid - Mutatott körbe, majd leengedte a kezét, és elnézett a vállam felett. - Én.
Mikor a tekintetünk újból találkozott, láttam benne a reményt. Még mindig hitt bennem.
- Ostoba vagy, ha azt hiszed egy percig is érdekelt itt bármi, de köszönöm a bókot. - Elmosolyodotam. - Úgy tűnik remek színésznő lennék.
- Ne merészeld azt mondani, hogy minden csak színészkedés volt - szorult ökölbe a keze. - Van, amit nem lehet megjátszani.
- A szexre gondolsz, igaz? - húztam fel a szemöldököm. - Azt tényleg élveztem. - Vállat vontam. - Voltam már rosszabb pasival is, na meg aztán, nyúltam már mocskosabb eszközökhöz is, hogy elérjem a célom.
Rick válla megereszkedett, ahogy felfogta a szavaim jelentését, s láttam a pillanatot mikor végleg feladta, hogy ez egy félreértés.
A változást egyetlen szóval tudtam volna jellemezni. Összetört.
- Nekünk kémkedtél.
- Zseniális ötleteim egyike - bólogattam. - Anélkül adhattam át infókat nekik, hogy gyanús lett volna, nektek pedig kitaláltam egy szép kis történetet.
A változást egyetlen szóval tudtam volna jellemezni. Összetört.
- Nekünk kémkedtél.
- Zseniális ötleteim egyike - bólogattam. - Anélkül adhattam át infókat nekik, hogy gyanús lett volna, nektek pedig kitaláltam egy szép kis történetet.
- Alexnek igaza volt - motyogta maga elé.
- Ohh, igen Alex. - Elgondolkodva doboltam az államon egy ujjammal. - A csata után megpróbált meggyőzni téged, hogy valami nem stimmel velem. - Összezavarodott tekintete láttán magyarázkodni kezdtem. - Mindent hallottam, igaz csak véletlenül, de az nem számít. Valamit tennem kellet, mielőtt keresztül húzza a számításaimat, és erre a legjobb megoldás az volt, ha kibékülök veled, és amilyen naiv vagy elég volt egy könnyes szempár, pár szép szó, és már el is felejtettél mindent. Mondjuk nem hibáztatlak. Híresen jó a figyelemelterelő taktikám. Mellesleg meg te hoztál ide, te mondtad meg hol kell keresnem, szóval ha jobban belegondolunk, a te hibádból fog romba dőlni a Szövetség. Legközelebb talán hallgass a barátaidra.
A mellettem álló fiú felröhögött, és épphogy csak a könnyeit nem törölgette még.
- Jól szórakozol?
- Pazarul cicám.
Kivételesen nem szóltam rá a becenév hallatán.
- Intézd el - böktem a fejemmel Rick felé, majd megbabonázva figyeltem, ahogy az izzó kék szempár a földre kényszeríti.
- Hmm - guggoltam le elé, hogy a szemünk egy vonalban legyen. - Milyen kár, hogy a jó csak a mesékben győz. De ez itt a véres valóság.
Felálltam, és átlépve a testén a kijárat felé indultam, de pár lépés után megtorpantam, és a pólóm alá nyúlva egyetlen rántással letéptem a nyakamból a láncot. A földre hajítottam egyenesen Rick elé.
- Mindig is utáltam, de te csak tartsd meg. Jó lecke lesz ez arra, hogy ne bízz feltétel nélkül bárkiben.
- Meg kell hagyni te aztán tudod, hogy tiporj valakit a földbe - vigyorgott rám partnerem szélesre tárva előttem az ajtót.
Vállat vonva, léptem ki a szabadba, és pattanásig feszült testem végre ellazult. Sikerült.
Elindultunk a fák felé, mikor valami sötét villanást láttam a szemem sarkából, s következő pillanatban valami a lábamhoz dörgölődött.
- Fogd meg - dobtam oda neki a csomagot, majd lehajolva felkaptam a földről Demonát, és megvakargattam a füle tövét, mire azonnal dorombolni kezdett. Felnevettem, és a hasát vakargatva találkozott a pillantásom egy elborzadt tekintettel.
- Ezt ugye nem akarod hozni? - nézett rám, mire megsemmisítő pillantást vetettem rá.
- Nem fogom itt hagyni seggfej, velem jön.
- De...
Bármit is akart mondani, szavait elnyomta a Menedékből érkező kiabálás. Egymásra pillantottunk, és mindkettőnk fejében csak egy gondolat járt: Minél előbb eltűnni innen.
- Futás! - ordítottam rá, s kezemben a macskával a ködbe vesző erdő felé vetettem magam.
~Alathea~
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése