Üdvözlet újra itt!
Ahogy ígértük, megérkeztünk az újabb résszel! Reméljük attól még mert sokatoknak iskola van ma lesz kedvetek olvasni délután, és elnyeri a tetszéseteket az újabb fejezet! Ha van kedvetek kommenteljetek bárhova, vagy +1-ezzetek "tetszik" helyett :)
A blogon nemrég új szavazások indultak, amiket a figyelmetekbe ajánlunk, valamint ami még érdekes lehet (legfőképpen a facebook csoportos tagjaink számára), hogy a csoportban hamarosan megosztunk apróbb részleteket, amolyan "kimaradt jeleneteket" a csatáról. Várunk titeket ott is! Jó olvasást!
(A versennyel kapcsolatban eredményhirdetés rövidesen érkezik, csak mivel hárman vagyunk még egyeztetnünk kell, és így egyedül nem tudom megmondani pontosan mikor :) )
(A versennyel kapcsolatban eredményhirdetés rövidesen érkezik, csak mivel hárman vagyunk még egyeztetnünk kell, és így egyedül nem tudom megmondani pontosan mikor :) )
*Ashley*
- Az apám nem volt vén, és ne merészeld a szádra venni a nevét, te nyomoronc! – üvöltöttem feldúltan, miután gyenge harcosnak nevezte apámat, és az eddigieknél is nagyobb beleéléssel harcoltam ellene.
Adódott egy pillanat, amikor a törzse egy része védtelenné vált, így megpróbáltam a helyzetet kihasználni és arrafelé belemélyeszteni a kardom, de ekkor Shane egy hirtelen mozdulattal kitért a tőröm elől, leguggolt, és végighúzta a saját fegyverét a térdhajlatomon, amitől nyomban a földre zuhantam.
- Oh, Ashley Goldwin a lábaim előtt hever a porban, milyen dráma jelenet – nézett le rám merő megvetéssel, de mielőtt válaszolhattam volna neki, a figyelme már el is terelődött rólam. - Hé, Laorux, játszadozzál már el ezzel a szegény szövetségivel, fáraszd ki, kínozd meg, amihez csak kedved van, a lényeg, hogy ne meneküljön – szólt oda gyorsan a tőlünk nem messze csatázó emberének, aki éppen Cameronnal vívott élet-halál harcot, aztán ott hagyott.
Laorux egy erős lökéssel az ellenfelét egy másik G.L.-es felé irányította, aztán nyájasan odabillegett hozzám. Nem tudtam megmozdulni, hiába próbálkoztam nem sikerült lábra állnom, olyan érzés volt, mintha Shane levágta volna az egyik végtagom. A seb csípett és lüktetett, én meg a földön vergődve kúsztam hátrafelé a felém közeledő Laorux elől. Éreztem, itt a vég, senki sem figyel rám és én tehetetlen voltam, a perceim pedig meg voltak számlálva.
- No lám, a Szövetség ott van, ahol lennie kell – vigyorgott Laorux önelégülten, és felém emelte a kardját. – Illetve pontosítok: majdnem ott van, ahol lennie kell. Micsoda megtiszteltetés, hogy én végezhetek a fényesség királynőjével. – Még közelebb tolta az orromhoz a tőrét, miközben én a sajátom után kutattam, de megelőzve engem Laorux kirúgta a kezemből. – Nézz körül, Ashley. Mindenki elbukik, aki a te oldaladon áll. Harcolnak, de fogalmuk sincs róla, mi is az igazi küzdelem. Arról nem is beszélve, hogy neked senki sem segít. Hagynak itt vergődni, mint egy partra vetett hal, senki nem keres. – Tett egy félkört mellettem, és odasétált a fülemhez. – Még a hugicád sem, akiért annyira odavagy. Nézz csak rá, magasról szarik rá, hogy a porban fetrengesz.
April említésére rögtön kétségbeesetten körülpásztáztam a csatázókon, hogy megtaláljam a húgomat, de a nagy tömegben ide-oda himbálózó hajzuhatagokon kívül mást nemigen láttam. És April hajszíne nem volt köztük. Bíztam benne, hogy Jason tartja a szavát és tényleg védelmezi, de attól még szerettem volna én magam is utánajárni a hollétének.
- Szóval, akkor most mondj búcsút az evilági életednek, és kövesd az apádat – sétált ismét vissza a helyére Laorux, szembe velem, és újból nekem szegezte a kardját. – Azt hiszem, sok mindent meg kell még beszélnetek.
És ekkor lendült a kard, én meg görcsösen összeszorítottam a szemem, hogy ne kelljen végignéznem a saját kivégzésem.
Erősebbnek kellett volna lennem, edzettebbnek és talpraesettebbnek. Ha többet gyakorlok talán nem követtem volna el ezt a végzetes hibát, ami a halálomat okozza. Csak az pörgött a fejemben, így a végső stádiumban, hogy April élje túl. Bárhogy is, csak élje túl és sikerüljön elmenekülnie. Jason mellette van, nem eshet baja.
Idegesen vártam, hogy kivégezzenek, de a fájdalom elmaradt és helyette egy nagy csattanást hallottam. Még időben kipattant a szemem, ahhoz hogy érzékeljek is valamit, így láthattam, ahogy Conlan Laoruxot kétfelől átkarolva rohamban behúzza a harcoló tömegbe.
- Te meg mi az anyámat csinálsz? – hallottam Laorux bosszús üvöltését, aztán Conlan csöndesebb hangvételű hangját is, amikor azt mondja, veszély fenyegetett. Egyikőjük sem bukkant fel ezután, én meg ott könyököltem a harcmező kellős közepén összezavarodva.
Most tényleg megmentett? Conlan képes volt a sajátjai ellen fordulni, csakhogy ne öljenek meg? Tényleg maradt volna benne valami jó?
Rémülten kerestem bárkit a környezetemben, aki magyarázatot adhatna a történtekre, miközben reménykedtem, hogy semelyik barátomat nem találom a földön, de e téren sajnos rosszabb volt az állás, mint számítottam rá. A mieink közül is sokan az elesettek között voltak, ugyanakkor Shane emberei közül is akadt jó néhány, aki elfelejthette az életet. Nagy nehezem feltápászkodva, pánikszerűen kerestem Aprilt a sok harcoló gyűrűjében, de se őt, se Conlant, sem pedig Jasont nem láttam sehol. Még Shane is eltűnt. Erőt vettem magamon és botorkálva April keresésére indultam, mielőtt baja eshetne, amikor megpillantottam Jasont az egyik hullának támaszkodva egy óriási vágással az oldalán. Még nagyobb rémület lett rajtam úrrá, hogy láttam, April még csak a közelében sincs, és sietve megindultam felé, hogy kicsikarjak belőle valami választ, de mire odaértem már nem volt rá szükség. Észrevettem Aprilt, amint Conlannel harcol, és egyszerre futott át rajtam a düh az áruló miatt, és a megkönnyebbülés hulláma, hogy April életben van. Majd’ felrobbanva caplattam oda kettejük közé, kivédve a rám mért kardcsapásokat, és a húgomat magam mögé tolva az ellenfelének estem.
- Hogy merészelsz a húgomra támadni? – kiáltottam, amikor felé lendítettem a kardom. – Pont a húgomra?! Ezek után próbáld meg beadni a szövegedet!
Aprilt a hátam mögé tessékelve szorítottam a kardom markolatát, azonban épp amikor Conlan szóra nyitotta a száját, Aprilt elvesztettem a hátam mögül, ezért automatikusan a vélt irányába fordultam.
Rájöttem, azért tűnt el mellőlem, mert Adam neki támadt, de szerencsére igen jól tűrte az ellene vétett támadásokat.
Visszafordultam a saját ellenfelemhez.
- Egy féreg vagy! Egy undorító, alattomos féreg! – Taszítottam egyet Conlanon, ahogy a kardommal hátrább löktem. – Képes lettél volna megölni a húgomat?!
- Inkább én, mint ők – hadarta. – Ellenem nem szerzett volna sebeket. – Folyamatosan védekezett, míg én támadtam.
- Majd meglátjuk, te mennyi sebet fogsz szerezni ellenem! – üvöltöttem túl a tömeget. Feltűnt, hogy kettőnk közül én vagyok az, aki nem tud uralkodni magán, és valahol legbelül kezdtem megérteni, miért van oda Shane annyira.
Egy hirtelen, határozott mozdulattal Conlan megállította a levegőben a két egymásnak ütköző kardot és átnézett a keletkezett résen. – Nem fogsz bántani – mondta összeszűkült szemekkel.
Még több gyűlöletet éreztem, hogy ennyire öntelt, és legszívesebben puszta kézzel ütöttem volna meg, hogy hagyja abba. Dühített, hogy valahol igaza van, és tényleg nehezemre esett volna fájdalmat okoznom neki, de az April ellen elkövetett merényletét sosem tudtam volna megbocsátani.
- Az ellenségem vagy! Mindannyiunk ellensége vagy! A sötétség oldalán állsz!
Lebukott az egyik újabb kardcsapásom elől, aztán forrongva rám üvöltött:
- Nem minden fekete és fehér! Lehet valami szürke is! Ne legyél már ennyire földhöz ragadt!
- Földhöz ragadt? – nyíltak nagyra a szemeim. – Én vagyok földhöz ragadt? A szövetség létezése forog kockán!
- Akkor miért velem harcolsz?!
A fizikai küzdelmünk pillanatok alatt hangos üvöltözéssé alakult, és minden mást figyelmen kívül hagyva vitatkoztunk, ami aztán nekem köszönhetően csendesedett el, mivel nem szerettem volna, ha másnak is feltűnik a különös viselkedésünk. Újra kardot ragadtam, amit védekezően tartottam magam elé, amikor Conlan válla felett megláttam Shane-t közeledni. Végigfutott a testemen a borzongás, és még a térdhajlatom is besajdult, de a következő pillanatban már csak arra figyeltem fel, hogy Conlan az én tőrömnek támad, és egyfolytában taszít el a helyemről.
- Ne tologass ide-oda, mintha egy bábu lennék! – förmedtem rá zaklatottan, miután megálltunk, és idegesen kerestem a G.L. vezetőt. – Hol van Shane? – nyújtogattam a nyakam a távolba, Conlan mögé, mire ő halványan elmosolyodott, aztán a válla felett hátrapillantva visszafordult hozzám és felhúzta a szemöldökét.
A tudatos arckifejezését látva rögtön megértettem, hogy miért vág ilyen fejet, és dühömben újra neki támadtam. – Nem kell megvédeni! – toltam visszafelé abba az irányba, ahonnan érkeztünk. – El tudok bánni Shane-nel, azt hiszed, nem tudom legyőzni?! – Addig hadonásztam a tőrömmel, mígnem véletlenül, és tényleg csak véletlenül, megvágtam az arcát, mire mind a ketten megdermedtünk. Conlan arckifejezése hitetlenséget tükrözött, és összeráncolt homlokkal kapott a keletkezett seb helyére, én pedig feszülten néztem végig, amit csinál. Lejjebb eresztettem a kardom, és majdnem engedtem a késztetésnek, hogy letöröljem a vért az arcáról, de ekkor April sikítása minden gondolatot kitörölt a fejemből. A hang irányába kapva a fejem ott hagytam a sebzett fiút, és a húgomhoz rohantam, hogy a segítségére siessek.
~Debora~
*April*
Akárcsak egy felgyorsított filmben, minden olyan hirtelen történt. Ott álltam a harcmezőn, Jason megszorította a kezem, Ashley biztatóan rám nézett, valamint egy kezet éreztem a vállamon, majd hamarjában megindult az egész sereg, és én követve a példájukat rohantam az ellenség karjaiba. Szinte fel se fogtam mi történik, vitt a lábam előre, és a talpig feketébe öltözött, szinte kaszásnak ható embertömeg egyre közelebb ért. Egy pillanat műve volt az egész, s megtörtént az ütközet. Kitört a teljes káosz.
Az elém kerülő embereket, reflexszerűen löktem el magamtól, s a szememmel ide-oda cikázva mértem fel a helyzetet. Kiáltások, vérfagyasztó halálsikolyok lengték be a teret, és a vér jellegzetes szaga már érezhető volt a levegőben. Egyetlen társamra sem ismertem rá az örvénylő sokaságban, de mindenfele csak kaszabolás, és szenvedő arcok látványa fogadott. Hatalmába kerített az elveszettség és a felélem érzése.
Hirtelen égető fájdalom hasított a hátamba, fejemet rögtön hátrakaptam és ebben a percben néztem szembe az első küzdőfelemmel. Egy alacsony, barna hajú lány állt, tüzes tekintettel előttem, kivont karddal.
- Mi van csajszi, te csak bámészkodni jöttél? – biccentette oldalra a fejét mondandója közben, és a hangja közel csilingelően kedvesnek tűnt, de az összképbe belerontott a kezében lévő véres fegyver, mellyel épp felém hadonászott hevesen.
- Ja, felmérem a terepet, igazi csendélet, mi? Pár levágott kar, egy-egy szemgolyó, beparfümözve a vas szagú vér esszenciájával. És mindez csúcsminőségben. Kell ennél több? – próbáltam oldani a feszült helyzetet, és időt nyerni. Nem voltam még felkészülve egy párbajra, melynek vége akár halálban is torkollhat.
- Szép karrier állna előtted. Nagy kár, hogy ezt már nem éled meg. – És ezzel kíméletlenül rám rontott.
Épp, hogy ki tudtam védeni az, akár végzetesnek is mondható csapást, mely a torkomat célozta. Nem volt időm gondolkodni, vagy feleleveníteni a tanultakat, csak az ösztöneimre hagyatkozhattam, remélve, hogy az elsajátított technika mára belém rögzült.
Teljes erőből tartottam a kardom, megakadályozva, hogy az ellenfél pengéje a bőrömhöz érjen, de az továbbra is csak közeledett. Nem volt más választás, lábammal a hasába rúgtam, és ennek következtében hátrazuhant. Immáron a földről próbált a fegyverével a combomban szúrni, de én egy erőteljes mozdulattal rátapostam a csuklójára, így a kard kihullt a kezéből. Akárcsak ő az előbb, én is a torkának szegeztem pallosom hegyét. Nem tudott menekülni. Kiszolgáltatott helyzetben feküdt hanyatt a porban.
- Most meg fogsz ölni? - kérdezte elhaló hangon félelemmel teli tekintettel.
- Hogy hívnak? - néztem vele farkasszemet, és még a legmerészebb álmaimban sem gondoltam volna, hogy valaha is, ilyenben részem lesz. Egy életet tartottam a kezemben. Egy lány sorsa csak rajtam múlt. Én voltam létének vagy halálának párkája.
- Emily McKenzie - súgta halkan, s a kardom megrezdült a kezemben, ahogy egy nagyon nyelt.
- Emily, én nem fogok megölni egy tehetetlen lányt, aki előttem hever fegyvertelenül. Viszont remélem, ezt a percet jól az eszedbe vésted, és mikor te készülsz könyörtelenül a halába küldeni valakit, emlékezni fogsz erre az érzésre, hogy a szíved kalapácsként vert, a félelem átjárta a testedet, az izzadság patakokban folyt le a homlokodon, a sminkedről már nem is beszélve - vontam meg a vállam lazán a fekete maszat láttán, mely az szeme körül terült szét.
Egy pillanatra elfordítottam róla a tekintettem, és észrevettem Ashley-t, ahogy Shane-nel vad párbajt folytatnak, bár úgy tűnt az ellenfél került fölénybe. Gyorsan szemrevételeztem, hogy a földön fekvő felfogta-e szavaim súlyát, de ő csak meredt maga elé, mint aki szellemet látott. Otthagyva, a nővérem felé vettem az irányt, ám valaki, kimért léptekkel közeledett felém. Egy volt azok közül, kik azokon a borzalmas napokon a zárkámban jártak. Felismertem arcvonásairól, sötét hajáról és tekintetéről. A hallottak alapján Conlan volt a neve. Kardját lazán forgatta a kezében, tán ezzel akart megijeszteni.
De én már nem féltem.
Ez volt az a pont, mikor régi életem utolsó fejezete is ponttal zárult. Immáron harcos lettem; olyan, aki ha kell vérével is áldoz, csakhogy a hazáját mentse. Nem érdekelt, hogy kócos a hajam, szétfolyt a sminkem - bár vízállót használtam - és az sem, hogy szétszakadt a ruhám. Sokan hercegnőnek hittek ugyan, de azt is tudniuk kell, hogy én a harcos fajából való vagyok.
Csak egyetlen cél lebegett a szemem előtt, és vésődött bele a legbensőbb énembe. Küzdeni a végsőkig.
Kardomat magam előtt tartva vártam a támadást. Ami be is következett, egyetlen szó nélkül, bár én hevesebb ütközetre számítottam. Kitartóan, hiba nélkül védtem a csapásokat, és én is igyekeztem szúrást találni rajta. Több erőt vártam az ellenfelemtől, szinte a menedékbeli lazább edzéseimhez hasonlított a párbajunk.
- Csak ennyit tanítottak a G.L.-ben? Vagy neked csak a rabok etetése jutott feladatul? Elég nagy gondban lehet Shane, ha még a konyhás fiút is beállította - vágtam oda a pimasz megjegyzést a tusa közepette.
- Nem tudom melyik a jobb, egy konyhás fiú vagy egy plázából szalajtott Barbi baba…
- Hogy mi van? Tudod ki a Barbi baba te... – Belém fojtva a szót, Ashley rontott közénk ingerülten, engem a háta mögé tolva. Szólásra akartam nyitnia szám ismét, hogy ezt még le akarom vele rendezni, de ekkor valaki megragadott hátulról, és elhúzott onnan. A fejemet a támadón felé kaptam, és megláttam őt. A múltamban és rémálmaimban kísértő alakot. A megkínzómat, ki szenvedésekkel teli órákat okozva a halál kapujáig gyötört.
Újra előjöttek az emlékképek, az átélt fájdalom keserű érzése, mely az egész testemet megbénította.
Gyáván elfuthattam volna, de immáron kész voltam a revansra.
Minden egyes, kínnal teli percért meg fog fizetni.
A gondolatra a bennem lévő adrenalin életre kelt, s felébresztette a lelkemben szunnyadó vulkánt, mely az óta a bizony nap óta kitörni készült.
- Mizu bébi? Rég láttalak - simított végig ujjával az arcomon, de én azonnal ellöktem magamtól, undorodva.
- Még szerencse, különben elhánytam volna magam a látványodtól – tettem egy lépést hátrafelé, hogy ne tudjon a kezével elkapni.
- Én azért emlékszem azokra az időkre, mikor odáig voltál értem - túrt bele szőke hajába macsósan egy gyors kacsintás kíséretében, mire én legszívesebben rárontottam volna. Egyetlen dolog állított csak meg: a tudat, hogy elég egy meggondolatlan lépés, és fölénybe kerül. Az eszemmel kellett kontrollálnom a dühömet, még mielőtt olyat tettem volna, ami az életembe kerül.
- A lelked romlott, Adam, velejéig romlott, és ha csak rá gondolok, hogy egy ilyen emberhez közöm volt, rögtön felfordul a gyomrom.
- Ne aggódj, szívi, ezen könnyen segíthetünk. Csak egy vágás az egész és a szép fejecskéd, bowling golyóként gurul végig a mezőn. Nem lesz ideje gondolkodni - rázta meg lassan vigyorogva a fejét, és váratlanul előre mozdulva lesújtott.
Épphogy csak ki tudtam térni a támadás elől, de már jött is a következő csapás. Rögtön fel kellett vennem a ritmust, és kardjaink vad táncba kezdtek, miközben mi is keringőt jártunk a csatatéren. Adam a harc közben elkezdett lépéseivel hátrafelé tolni, de én megelégelve ezt erőt vettem magamon és irányt váltva, az ő térfele felé löktem. Ez így ment hosszú perceken keresztül, mikor egyszer csak hirtelen lábon rúgott, és én hanyatt esve dőltem a vérrel átitatott talajra.
- Upsz, csak nem megbotlottál? - állt meg fölöttem és ártatlan tekintettel nézett le rám. - Gyors halált szeretnél? Vagy olyan lassú szenvedéssel telit, mint régi jó Jason barátunk? - mutatott oldalra a kezével, a feltápászkodni próbáló fiú felé, akinek oldalából ömlött a vér. A látványtól elszorult a torkom, az arcán látszott, hogy szörnyű fájdalmai vannak, de ő továbbra is kitartóan küzdött, hogy lábra állhasson. Mihamarabb oda akartam rohanni hozzá, de előtte szembe kellett néznem a saját ellenfelemmel.
Gyorsan végigsimítottam a földön fegyver utána kutatva, de csak fű és darabos porladék került a kezem ügyébe, mivel Adam félrerúgta a kardomat. Ezzel kellett hát ügyeskednem.
Megmarkoltam egy jó adag poros, kavicsos, törmeléket.
- Gyorsat, de előtte szeretnék kérni valamit tőled - halkult el a hangom. - Megcsókolnál?
- Mi van? Te megőrültél? - vágott értetlen képet, elkerekedett szemekkel.
- Nézd, ismersz, tudod, milyen vagyok és, én mindig is úgy szerettem volna meghalni, hogy valaki megcsókol. Hófehérkét csókkal ébresztette a hercege, hát én szeretnék egy csókkal örök álomba szenderülni. - Nagyokat pislogtam, így sikerült könnyeket csalni a szemembe. - Ez olyan nagy kérés lenne? Úgyis megölsz, tudom. - Nyeltem egy nagyon és lesütöttem a tekintetem. – Ezt az egyet kérlek, tedd meg nekem.
- Oké, kivételesen megteszem, de csak mert ez az utolsó kívánságod, és többé már nem kell hallgatnom a nyavalygásodat - guggolt le mellém, és arca közeledett az enyémhez.
Ezt a pillanatot vártam.
Egy gyors mozdulattal beledobtam a szemébe a törmeléket, és lerúgtam magamról. Még, ő elhomályosodott tekintettel üvöltözött, én megkerestem a kardomat, és felkapva a földről a szívéhez szorítottam, döfésre készen.
- Te rohad kis kurva, hogy merészelted?! - dörzsölte a szemét veszettül, melyből csermelyként bugyogott a saras könny.
- Adam, Adam, csak nem elbotlottál? - döntöttem oldalra a fejem, miközben a szíve körül köröztem a pallossal.
- Menj a picsába, rohadt ribanc! - dühöngött ziháló levegővételek közepette.
- Tudod, mennyi szenvedést okoztál nekem, mikor bezárva abba a sötét lyukba, éjt-nappal, kíméletlenül csak gyötörtél? Könyörögtem neked, hogy hagyd abba, de te csak folytattad és folytattad. Fájt minden egyes levegővétel, fájt minden egyes mozdulat, fájt maga a létezés Adam! És te csak minduntalan űztél tovább! - Hangomban is érződött a düh és a megvetés, mely az ellenségemnek szólt.
Ekkor olyat tettem, melyről nem gondoltam volna, hogy valóban megmerem tenni. Lassan belevájtam a pengémet a mellkasa közepébe, hallottam, ahogy felszisszent, és szitkozódott, de én lassan, kimértem húztam tovább a kardot a húsában egészen a szegycsontja végéig, majd kihúztam a fegyvert.
- Csak, hogy örökre emlékezz arra, mit is tettél velem, és, hogy soha ne feledd, a kölcsön kamatostul visszajár. - Vérben forgó szeme kínról és dühről árulkodott. Jól az elmémbe véstem ezt a képet.
Elfordulva tovább akartam menni, de ekkor belém hasított a fájdalom. Kezeimet a fejemre szorítva, sikítva estem össze.
Ugyanaz a halálig gyötrő kín fogta satuba a fejem, mint a zárkámban, és egyre jobban csak szorított.
- Adam! Hagyd abba! Ezt nem teheted! Nem használhatod a képességedet! – A földön vonaglottam szenvedve, élet-halál közt lebegve, és érzékeltem, hogy a közelemben lévők egyszerre fagytak meg a harc közben, mikor kimondtam a szavakat.
Adam megszegte az évezredeken át betartott esküt.
Hirtelen égető fájdalom hasított a hátamba, fejemet rögtön hátrakaptam és ebben a percben néztem szembe az első küzdőfelemmel. Egy alacsony, barna hajú lány állt, tüzes tekintettel előttem, kivont karddal.
- Mi van csajszi, te csak bámészkodni jöttél? – biccentette oldalra a fejét mondandója közben, és a hangja közel csilingelően kedvesnek tűnt, de az összképbe belerontott a kezében lévő véres fegyver, mellyel épp felém hadonászott hevesen.
- Ja, felmérem a terepet, igazi csendélet, mi? Pár levágott kar, egy-egy szemgolyó, beparfümözve a vas szagú vér esszenciájával. És mindez csúcsminőségben. Kell ennél több? – próbáltam oldani a feszült helyzetet, és időt nyerni. Nem voltam még felkészülve egy párbajra, melynek vége akár halálban is torkollhat.
- Szép karrier állna előtted. Nagy kár, hogy ezt már nem éled meg. – És ezzel kíméletlenül rám rontott.
Épp, hogy ki tudtam védeni az, akár végzetesnek is mondható csapást, mely a torkomat célozta. Nem volt időm gondolkodni, vagy feleleveníteni a tanultakat, csak az ösztöneimre hagyatkozhattam, remélve, hogy az elsajátított technika mára belém rögzült.
Teljes erőből tartottam a kardom, megakadályozva, hogy az ellenfél pengéje a bőrömhöz érjen, de az továbbra is csak közeledett. Nem volt más választás, lábammal a hasába rúgtam, és ennek következtében hátrazuhant. Immáron a földről próbált a fegyverével a combomban szúrni, de én egy erőteljes mozdulattal rátapostam a csuklójára, így a kard kihullt a kezéből. Akárcsak ő az előbb, én is a torkának szegeztem pallosom hegyét. Nem tudott menekülni. Kiszolgáltatott helyzetben feküdt hanyatt a porban.
- Most meg fogsz ölni? - kérdezte elhaló hangon félelemmel teli tekintettel.
- Hogy hívnak? - néztem vele farkasszemet, és még a legmerészebb álmaimban sem gondoltam volna, hogy valaha is, ilyenben részem lesz. Egy életet tartottam a kezemben. Egy lány sorsa csak rajtam múlt. Én voltam létének vagy halálának párkája.
- Emily McKenzie - súgta halkan, s a kardom megrezdült a kezemben, ahogy egy nagyon nyelt.
- Emily, én nem fogok megölni egy tehetetlen lányt, aki előttem hever fegyvertelenül. Viszont remélem, ezt a percet jól az eszedbe vésted, és mikor te készülsz könyörtelenül a halába küldeni valakit, emlékezni fogsz erre az érzésre, hogy a szíved kalapácsként vert, a félelem átjárta a testedet, az izzadság patakokban folyt le a homlokodon, a sminkedről már nem is beszélve - vontam meg a vállam lazán a fekete maszat láttán, mely az szeme körül terült szét.
Egy pillanatra elfordítottam róla a tekintettem, és észrevettem Ashley-t, ahogy Shane-nel vad párbajt folytatnak, bár úgy tűnt az ellenfél került fölénybe. Gyorsan szemrevételeztem, hogy a földön fekvő felfogta-e szavaim súlyát, de ő csak meredt maga elé, mint aki szellemet látott. Otthagyva, a nővérem felé vettem az irányt, ám valaki, kimért léptekkel közeledett felém. Egy volt azok közül, kik azokon a borzalmas napokon a zárkámban jártak. Felismertem arcvonásairól, sötét hajáról és tekintetéről. A hallottak alapján Conlan volt a neve. Kardját lazán forgatta a kezében, tán ezzel akart megijeszteni.
De én már nem féltem.
Ez volt az a pont, mikor régi életem utolsó fejezete is ponttal zárult. Immáron harcos lettem; olyan, aki ha kell vérével is áldoz, csakhogy a hazáját mentse. Nem érdekelt, hogy kócos a hajam, szétfolyt a sminkem - bár vízállót használtam - és az sem, hogy szétszakadt a ruhám. Sokan hercegnőnek hittek ugyan, de azt is tudniuk kell, hogy én a harcos fajából való vagyok.
Csak egyetlen cél lebegett a szemem előtt, és vésődött bele a legbensőbb énembe. Küzdeni a végsőkig.
Kardomat magam előtt tartva vártam a támadást. Ami be is következett, egyetlen szó nélkül, bár én hevesebb ütközetre számítottam. Kitartóan, hiba nélkül védtem a csapásokat, és én is igyekeztem szúrást találni rajta. Több erőt vártam az ellenfelemtől, szinte a menedékbeli lazább edzéseimhez hasonlított a párbajunk.
- Csak ennyit tanítottak a G.L.-ben? Vagy neked csak a rabok etetése jutott feladatul? Elég nagy gondban lehet Shane, ha még a konyhás fiút is beállította - vágtam oda a pimasz megjegyzést a tusa közepette.
- Nem tudom melyik a jobb, egy konyhás fiú vagy egy plázából szalajtott Barbi baba…
- Hogy mi van? Tudod ki a Barbi baba te... – Belém fojtva a szót, Ashley rontott közénk ingerülten, engem a háta mögé tolva. Szólásra akartam nyitnia szám ismét, hogy ezt még le akarom vele rendezni, de ekkor valaki megragadott hátulról, és elhúzott onnan. A fejemet a támadón felé kaptam, és megláttam őt. A múltamban és rémálmaimban kísértő alakot. A megkínzómat, ki szenvedésekkel teli órákat okozva a halál kapujáig gyötört.
Újra előjöttek az emlékképek, az átélt fájdalom keserű érzése, mely az egész testemet megbénította.
Gyáván elfuthattam volna, de immáron kész voltam a revansra.
Minden egyes, kínnal teli percért meg fog fizetni.
A gondolatra a bennem lévő adrenalin életre kelt, s felébresztette a lelkemben szunnyadó vulkánt, mely az óta a bizony nap óta kitörni készült.
- Mizu bébi? Rég láttalak - simított végig ujjával az arcomon, de én azonnal ellöktem magamtól, undorodva.
- Még szerencse, különben elhánytam volna magam a látványodtól – tettem egy lépést hátrafelé, hogy ne tudjon a kezével elkapni.
- Én azért emlékszem azokra az időkre, mikor odáig voltál értem - túrt bele szőke hajába macsósan egy gyors kacsintás kíséretében, mire én legszívesebben rárontottam volna. Egyetlen dolog állított csak meg: a tudat, hogy elég egy meggondolatlan lépés, és fölénybe kerül. Az eszemmel kellett kontrollálnom a dühömet, még mielőtt olyat tettem volna, ami az életembe kerül.
- A lelked romlott, Adam, velejéig romlott, és ha csak rá gondolok, hogy egy ilyen emberhez közöm volt, rögtön felfordul a gyomrom.
- Ne aggódj, szívi, ezen könnyen segíthetünk. Csak egy vágás az egész és a szép fejecskéd, bowling golyóként gurul végig a mezőn. Nem lesz ideje gondolkodni - rázta meg lassan vigyorogva a fejét, és váratlanul előre mozdulva lesújtott.
Épphogy csak ki tudtam térni a támadás elől, de már jött is a következő csapás. Rögtön fel kellett vennem a ritmust, és kardjaink vad táncba kezdtek, miközben mi is keringőt jártunk a csatatéren. Adam a harc közben elkezdett lépéseivel hátrafelé tolni, de én megelégelve ezt erőt vettem magamon és irányt váltva, az ő térfele felé löktem. Ez így ment hosszú perceken keresztül, mikor egyszer csak hirtelen lábon rúgott, és én hanyatt esve dőltem a vérrel átitatott talajra.
- Upsz, csak nem megbotlottál? - állt meg fölöttem és ártatlan tekintettel nézett le rám. - Gyors halált szeretnél? Vagy olyan lassú szenvedéssel telit, mint régi jó Jason barátunk? - mutatott oldalra a kezével, a feltápászkodni próbáló fiú felé, akinek oldalából ömlött a vér. A látványtól elszorult a torkom, az arcán látszott, hogy szörnyű fájdalmai vannak, de ő továbbra is kitartóan küzdött, hogy lábra állhasson. Mihamarabb oda akartam rohanni hozzá, de előtte szembe kellett néznem a saját ellenfelemmel.
Gyorsan végigsimítottam a földön fegyver utána kutatva, de csak fű és darabos porladék került a kezem ügyébe, mivel Adam félrerúgta a kardomat. Ezzel kellett hát ügyeskednem.
Megmarkoltam egy jó adag poros, kavicsos, törmeléket.
- Gyorsat, de előtte szeretnék kérni valamit tőled - halkult el a hangom. - Megcsókolnál?
- Mi van? Te megőrültél? - vágott értetlen képet, elkerekedett szemekkel.
- Nézd, ismersz, tudod, milyen vagyok és, én mindig is úgy szerettem volna meghalni, hogy valaki megcsókol. Hófehérkét csókkal ébresztette a hercege, hát én szeretnék egy csókkal örök álomba szenderülni. - Nagyokat pislogtam, így sikerült könnyeket csalni a szemembe. - Ez olyan nagy kérés lenne? Úgyis megölsz, tudom. - Nyeltem egy nagyon és lesütöttem a tekintetem. – Ezt az egyet kérlek, tedd meg nekem.
- Oké, kivételesen megteszem, de csak mert ez az utolsó kívánságod, és többé már nem kell hallgatnom a nyavalygásodat - guggolt le mellém, és arca közeledett az enyémhez.
Egy gyors mozdulattal beledobtam a szemébe a törmeléket, és lerúgtam magamról. Még, ő elhomályosodott tekintettel üvöltözött, én megkerestem a kardomat, és felkapva a földről a szívéhez szorítottam, döfésre készen.
- Te rohad kis kurva, hogy merészelted?! - dörzsölte a szemét veszettül, melyből csermelyként bugyogott a saras könny.
- Adam, Adam, csak nem elbotlottál? - döntöttem oldalra a fejem, miközben a szíve körül köröztem a pallossal.
- Menj a picsába, rohadt ribanc! - dühöngött ziháló levegővételek közepette.
- Tudod, mennyi szenvedést okoztál nekem, mikor bezárva abba a sötét lyukba, éjt-nappal, kíméletlenül csak gyötörtél? Könyörögtem neked, hogy hagyd abba, de te csak folytattad és folytattad. Fájt minden egyes levegővétel, fájt minden egyes mozdulat, fájt maga a létezés Adam! És te csak minduntalan űztél tovább! - Hangomban is érződött a düh és a megvetés, mely az ellenségemnek szólt.
Ekkor olyat tettem, melyről nem gondoltam volna, hogy valóban megmerem tenni. Lassan belevájtam a pengémet a mellkasa közepébe, hallottam, ahogy felszisszent, és szitkozódott, de én lassan, kimértem húztam tovább a kardot a húsában egészen a szegycsontja végéig, majd kihúztam a fegyvert.
- Csak, hogy örökre emlékezz arra, mit is tettél velem, és, hogy soha ne feledd, a kölcsön kamatostul visszajár. - Vérben forgó szeme kínról és dühről árulkodott. Jól az elmémbe véstem ezt a képet.
Elfordulva tovább akartam menni, de ekkor belém hasított a fájdalom. Kezeimet a fejemre szorítva, sikítva estem össze.
Ugyanaz a halálig gyötrő kín fogta satuba a fejem, mint a zárkámban, és egyre jobban csak szorított.
- Adam! Hagyd abba! Ezt nem teheted! Nem használhatod a képességedet! – A földön vonaglottam szenvedve, élet-halál közt lebegve, és érzékeltem, hogy a közelemben lévők egyszerre fagytak meg a harc közben, mikor kimondtam a szavakat.
Adam megszegte az évezredeken át betartott esküt.
~Blyana~
*Trixie*
Az ég tüzes korongja lassan egyre közelebb került a horizonthoz, egy újabb nap halálát hirdetve, de mi, kik a síkságon szemtől- szemben álltunk, egy másfajta halált vártunk. A feszültség, s félelem, mint egy láthatatlan lepel burkolt be minket. Karjaival átölelt, mint egy szerető, ki sosem akar elengedni.
Az ég tüzes korongja lassan egyre közelebb került a horizonthoz, egy újabb nap halálát hirdetve, de mi, kik a síkságon szemtől- szemben álltunk, egy másfajta halált vártunk. A feszültség, s félelem, mint egy láthatatlan lepel burkolt be minket. Karjaival átölelt, mint egy szerető, ki sosem akar elengedni.
Az erdő fái árnyékot vetettek a mezőre, s arra a több tucatnyi alakra is, kik közülük léptek elő. Elérkezett hát az idő. A harc, melyet megjósoltak, s melyet megelőzni nem voltunk képesek, s mi eldönti nemcsak a különlegesek sorsát, de kis túlzással a világét is. Tekintetem végig futtattam az ellenség sorain, miközben bátyám önelégül hangja szelte át a teret. Sok ismeretlen arcot láttam, de akadtak olyanok is, akiket nagyon is jól ismertem.
- Menj a pokolba!
Ashley szavai épp oly határozottan csengtek, mint pár pillanattal azelőttig Shane-é, s e kijelentés után, a két tábor, mint hömpölygő lavina indult egymás felé.
Mikor pár perccel ezelőtt Shane a szemembe nézett realizálódott bennem mit kell tennem, s e elhatározás szerint, vakmerőn, félelem nélkül vetettem magam a csatába.
Az első ellenséget, ki utamba került egyetlen mozdulattal tettem ártalmatlanná, mely jobb kezem finom felfelé ívelt mozdulata volt. A kardom végig szántotta a lány mellkasát, hosszú, mély kráterszerű hasadékot hagyva maga után, melyből a vér, mint vulkán tőrt elő, s folyt a földre, megfestve a fű élénk zöldjét. A szöszi szemei fennakadtak, ajka elnyílt, majd a talajra zuhant holt súlyként. Jöhet a következő.
A szemem sarkából láttam Shane és Ashley elszánt küzdelmét, s egyértelmű volt, hogy mindketten ugyanarra gondolnak: csak egy élheti túl.
- Vigyázz!
Az éles hangra ösztönösen lebuktam, s félfordulattal a fölöttem álló G.L.-es combjába mártottam fegyverem, s mire kihúztam, a hang gazdája, mely rám ordított, ártalmatlanná tette ellenségem.
Egy kar nyúlt felém, hogy felsegítsen, én pedig hagytam. Rick könnyed mozdulattal talpra húzott, de azt már nem vártam meg, hogy akar-e mondani valamit. Nem volt rá idő, pláne mikor az ellenfél végeláthatatlan csapatai támadtak ránk.
Időközben vezetőink harcának vége szakadt, s Ashley zihálva, félelemmel a szemében nézett föl az előtte álló lányra, akinek Shane a hóhér szerepét szánta. Biztos voltam benne, hogy ha ő elbukik a harcnak is vége, és ez állt Shane-re is. Vágd le a kígyó fejét, s a test is vele pusztul.
Úgy tűnt azonban a sors istennői más szerepet szántak e harc végének. Ashley-nek segítsége akadt, méghozzá nem is akárki. Conlan. Elrántotta a lány elől a fölötte álló, épp lecsapni készülő Laorux-ot, és harcoló felek közé húzta. Mosolyra húzódott a szám, majd fájdalmas grimaszba torzult mikor a karomba perzselő fájdalom hasított, ahogy a felém lépő magas barna fiú fegyverével megsebzett.
- Ez volt életed utolsó hibája - fordultam felé fenyegetőn átvéve bal kezembe a kardot, míg jobb karom a testemhez szorítottam. Éreztem, ahogy meleg vér folyik végig a ruhám ujján, bőrömhöz tapasztva az anyagot, majd szépen lecsepeg a földre kinyújtott ujjaimon át.
- Shane megjutalmaz, ha megölöm az áruló cafka húgát - jelentette ki magabiztosan, miközben oldalra lépett. Követtem a mozdulatot, s így lassan egymást méregetve, gyenge pontokat keresve köröztünk egy láthatatlan kör mentén haladva.
- Az egyetlen jutalmad a gyors halál lesz! - Kitértem egy szúrás elől, majd a pallossal a kezemben elütöttem az övét, és megfordulván a kardot a földbe szúrva támaszként használtam, mikor erősen hasba rúgtam. Nem számított ilyesmire és hátra tántorodott, én pedig kihasználva pillanatnyi előnyömet vállon szúrtam. A markolat kicsúszott a kezéből, és a vértől iszapos földre hullt, gazdája pedig térden landolt mellette. Kezét sérült vállára szorítva nézett fel rám. Nem volt kétsége afelől, hogy meg fogom ölni. A tekintete belenyugvást tükrözött, én pedig eleget téve az elvárásainak átvágtam a torkát. Halott volt, még mielőtt teste a földre dőlt volna. Átmetszettem az ütőerét, a vér pedig spriccelve terítette be mind őt, s környezetét, mind engem. Ruhám tiszta ujjával letöröltem a forró cseppeket arcomról, és jobb felé kaptam a fejem ahonnan elfojtott szitkozódást hallottam.
Alex földre került, s a fölötte álló fiú gyilkolni készült. Nem tétováztam, s combomra erősített tok felé nyúlva kikaptam egy vékony apró dobótőrt, majd egyenesen az ellenséges srác kezébe hajítottam. Pontosabban a fegyvert tartó karjába. Felüvöltött, és elejtette a kardot, Alexnek pedig ennyi is elég volt, hogy visszaszerezze a párbajtársa feletti uralmát. Biccentett mielőtt súlyos ütést mért ellenfele fejére, amitől az ájultan hanyatlott a fűbe.
Elfordultam Alextől, s még épp elkaptam Rick megnyugodott tekintetét, mielőtt a válla fölött átnézve megláttam valakit akivel rendezetlen dolgom volt. Az erdő felé rohantam, kerülgetve a harcoló feleket, s fegyvereiket is, de hiába. Mire a fák közé értem áldozatom eltűnt, s a sűrűsödő sötétségben senkit nem láttam. Dühösen csaptam le kardommal, s célpontomul szolgáló gyenge ágacska ellenállás nélkül vált le.
Visszafordultam a harc felé, de nem léptem ki az erdőből, helyette a fák adta árnyak közt maradtam, s onnan figyeltem az eseményeket. Láttam, ahogy Kassia egyszerre két ellenféllel vív mesterien tekergőzve, fordulgatva a holdfényben csillanó pengék elől, miközben az ő kardja is szélsebesen suhogott ellenségei felé.
Tsunade a mező szélén állt nem messze tőlem, és egy alacsony barna hajú lánnyal próbálta tartani a lépést, aki minduntalan kitért csapásai elől.
Cameron és Alex vállt vállnak vetve egy kisebb csapat közepén álltak, villámgyors vágásokkal, ellentámadásokkal és meglepő mozdulatokkal zilálva szét a G.L.-esek harcrendjét.
Shane-t is megláttam a tömegben. Jason fölött állt, aki összegörnyedve szorította kezét az oldalára. Még ilyen távolságból is láttam a holdfény csillanását a karmaszín cseppeken, mely a fiú pólóját áztatták. Shane önelégül mosolyát inkább képzeltem, mint láttam, de ahogy magasba emelte a kardot, biztos voltam benne, s abban is, hogy megfogja ölni az előtte térdepelő fiút. Már ténylegesen úgy tűnt, hogy Jasonnek annyi, mikor Rick kettejük közé vetette magát. Ashely Conlannel szemben állt, bár az ő párbajuk inkább volt délutáni csevej, mint életet követelő harc.
Kardom pengéjét magam mellett a földbe szúrtam, oly módon, mint ahogy egykoron az Excaliburt szúrták a sziklába, s rejtekemül szolgáló fának dőlve visszafojtott lélegzettel figyeltem a két fiú harcát. Mesterien forgatták a fegyvert nem vitás, s úgy tűnt nem képesek egymás fölé kerekedni, mikor a halálhörgések, s egymáshoz ütődő pengék zaját éles, fájdalmas sikítás írta felül, majd April kétségbeesett hangja Adamhez, hogy ne használja a képességét.
A könnyek síkságán tartózkodók megdermedtek, groteszk valószerűtlen képbe fagyasztva az időt.
Minden tekintet két ember felé fordult. Két földön fekvő alak felé, kik egymástól pár méterre feküdtek a fűben. Az egyik April volt, aki fejére szorított kézzel az egyik oldalán feküdt, térdeit szinte a mellkasához húzta. Látszott, hogy pokoli fájdalmai vannak. A döbbenet fő kiváltója pedig az a szőke srác volt, aki tőle nem messze, vérben ázva ült már, szemét mereven April vonagló testén tartva. Adam.
Tudtam, hogy a csatatéren - legyen az Szövetséges vagy G.L.-es - minden ember fejében egy gondolat járt: Adam megszegte a törvényt.
Évszázadokkal ezelőtt az Ősök törvény kreáltak szinte mindenhez, s ez alól a csata sem volt kivétel. Bár akkoriban szentül hitték, hogy nem jöhet el az a nap, mikor különleges a különleges ellen fordul, azért hoztak egy törvényt, mely kimondta, hogy ilyen harc esetén a kard az egyetlen opció, s a képességek használata tilos. Elkerülni szerették volna a visszaéléseket ezzel, hisz a képességek nem mindig támadóak, s van ki indokolatlan előnyre tett volna ezzel szert. Ezt nem akarták, s azóta is tartja magát a társaság e szabályhoz.
Eddig legalábbis így volt.
April újabb fájdalmas sikolyára, mintha csak megnyomták volna a lejátszás gombot az emberek magukhoz tértek, s kitört az abszolút káosz. Ashley ellépvén Conlan mellől Shane felé lépett, megadásra szólítva fel őket, mivel megszegték a törvényt, s ez értelmében kötelesek voltak letenni a fegyvert.
- Visszavonulás! - kiáltott Shane az embereinek, ők pedig azonnal cselekedtek.
Az éjszaka csendjét folytonos kiáltások, és sikolyok törték meg, ahogy a G.L. emberei próbáltak kijutni a harctérről. A levegő a vér nehéz szagával volt terhes, a föld pedig tőle nedves.
Senki nem számított az események ilyentán alakulására.
Lassan felmértem a visszavonuló sereget, mikor egy meleg kezet éreztem a derekamon. Hátrarántottam a könyököm, és a magas barna hajú fiú a hasát masszírozva lépet egyet hátra.
Egy percig egyikünk sem mozdult. Mérlegeltük a lehetőségeket.
- Erre semmi szükség, ugye tudod? - kérdeztem lazán, de a gyomrom görcsbe rándult. A fegyverért nyúltam, de ő sem tétlenkedett. Még mielőtt elérhettem volna messzire rúgta, majd a fának lökött.
- A harcnak nem sokára vége - suttogta Gerald a fülembe.
- Úgy néz ki a győzelmi bulitok elmarad - vettem oda gúnyosan, mire még szorosabban fogott. Felnyögtem, a vállamba hasító fájdalomtól. - Vesztettetek.
- Lehet...
Elengedett és hátrébb lépett, én pedig elő kaptam egy tőrt a lábamra erősített tokból. De késő volt. A fiú markolatig mártott egy pengét a combomban.
A szemem a sebesült lábamra villant, s volt egy tized másodpercnyi időm végiggondolni a helyzetet, mielőtt az agyam felfogta volna a történteket, s fájdalom el nem borított, arra késztetve, hogy üvöltve a földre zuhanjak. A lábamból ömlő vér semmivel sem összetéveszthető vasas szagától felfordult a gyomrom, és a fájdalommal vegyítve csak a szerencsén múlott, hogy nem dobtam ki a taccsot.
- Fő a hitelesség - vont vállat lazán letérdelve elém, miközben kisimított egy hosszú barna tincset izzadságban úszó homlokomból, én pedig legszívesebben letéptem volna az egyik karját, hogy azzal verjem agyon. - Ohh, mielőtt elfelejtem ez a tied - húzott elő egy borítékot a zsebéből, majd lehajította elém a földre.
- Szemétláda! - Zihálva szedtem a levegőt, s látásom el-el homályosult. Az az idióta majdnem átvágta az eret. Gerald gúnyos mosolyt vetett rám, majd se szó se beszéd eltűnt a sűrű erdőben magamra hagyva kínjaimmal.
Kínkeservesen visszafordultam a küzdők felé, de a harcnak már híre hamva sem volt. Shane-t sehol sem láttam, ahogy Adamet sem. Ashley April mellett térdelt, Alex pedig Kassiával épp Cameront próbálta talpra segíteni. Tsunade Rick karjaiban reszketett, aki viszont nem igazán figyelt a lányra. A tekintete pánikszerűen futott végig a mezőn, s a rajta fekvő tucatnyi holtesten, melyek egymás hegyén hátán szétszóródva terültek el a réten. Engem keresett. Felvettem a levelet a földről, és remegő kezekkel a pólóm alá dugtam, majd nagy nehezen lábra küzdöttem magam, s a kardot támasztékként használva kiléptem a fák közül. Fogaimat össze szorítva, könnyekkel a szememben próbáltam tartani magam. Minden lépés olyan volt, mintha kést forgatnának a lábamban - ami nem is állt messze a valóságtól -, s azon is csodálkoztam, hogy egyáltalán rá tudok állni. Meg fogom ölni Geraldot az is biztos.
Szinte óráknak éreztem azt a pár percet, míg átvergődtem a síkságon, sebesült lábbal hullákat kerülgetve vagy taposva, mert igen, az ellenségekre igenis ráléptem.
Rick és Tsunade mellé érve szinte inkább zuhantam, mint ültem a földre. Minden porcikám remegett a megerőltetéstől, s zihálva, kapkodva szívtam be a halállal átitatott éjszakai hűvös levegőt. Mindketten felém kapták a fejüket, s a szőke fiú végig nézve rajtam azonnal átölelt, én pedig hagytam. Hagynom kellett.
- Mi történt? Nem láttalak - kérdezte, miközben Tsunade felé nyújtott övével szorította el a lábam.
- Én...
- Jason!
A csata utáni vészterhes csendbe hasító sikolyra összerezzentem, s arra felé emeltem fáradt pillantásom amerről érkezett. April nem messze tőlünk egy eszméletlen alakra borult zokogva.
- Menj a pokolba!
Ashley szavai épp oly határozottan csengtek, mint pár pillanattal azelőttig Shane-é, s e kijelentés után, a két tábor, mint hömpölygő lavina indult egymás felé.
Mikor pár perccel ezelőtt Shane a szemembe nézett realizálódott bennem mit kell tennem, s e elhatározás szerint, vakmerőn, félelem nélkül vetettem magam a csatába.
Az első ellenséget, ki utamba került egyetlen mozdulattal tettem ártalmatlanná, mely jobb kezem finom felfelé ívelt mozdulata volt. A kardom végig szántotta a lány mellkasát, hosszú, mély kráterszerű hasadékot hagyva maga után, melyből a vér, mint vulkán tőrt elő, s folyt a földre, megfestve a fű élénk zöldjét. A szöszi szemei fennakadtak, ajka elnyílt, majd a talajra zuhant holt súlyként. Jöhet a következő.
A szemem sarkából láttam Shane és Ashley elszánt küzdelmét, s egyértelmű volt, hogy mindketten ugyanarra gondolnak: csak egy élheti túl.
- Vigyázz!
Az éles hangra ösztönösen lebuktam, s félfordulattal a fölöttem álló G.L.-es combjába mártottam fegyverem, s mire kihúztam, a hang gazdája, mely rám ordított, ártalmatlanná tette ellenségem.
Egy kar nyúlt felém, hogy felsegítsen, én pedig hagytam. Rick könnyed mozdulattal talpra húzott, de azt már nem vártam meg, hogy akar-e mondani valamit. Nem volt rá idő, pláne mikor az ellenfél végeláthatatlan csapatai támadtak ránk.
Időközben vezetőink harcának vége szakadt, s Ashley zihálva, félelemmel a szemében nézett föl az előtte álló lányra, akinek Shane a hóhér szerepét szánta. Biztos voltam benne, hogy ha ő elbukik a harcnak is vége, és ez állt Shane-re is. Vágd le a kígyó fejét, s a test is vele pusztul.
Úgy tűnt azonban a sors istennői más szerepet szántak e harc végének. Ashley-nek segítsége akadt, méghozzá nem is akárki. Conlan. Elrántotta a lány elől a fölötte álló, épp lecsapni készülő Laorux-ot, és harcoló felek közé húzta. Mosolyra húzódott a szám, majd fájdalmas grimaszba torzult mikor a karomba perzselő fájdalom hasított, ahogy a felém lépő magas barna fiú fegyverével megsebzett.
- Ez volt életed utolsó hibája - fordultam felé fenyegetőn átvéve bal kezembe a kardot, míg jobb karom a testemhez szorítottam. Éreztem, ahogy meleg vér folyik végig a ruhám ujján, bőrömhöz tapasztva az anyagot, majd szépen lecsepeg a földre kinyújtott ujjaimon át.
- Shane megjutalmaz, ha megölöm az áruló cafka húgát - jelentette ki magabiztosan, miközben oldalra lépett. Követtem a mozdulatot, s így lassan egymást méregetve, gyenge pontokat keresve köröztünk egy láthatatlan kör mentén haladva.
- Az egyetlen jutalmad a gyors halál lesz! - Kitértem egy szúrás elől, majd a pallossal a kezemben elütöttem az övét, és megfordulván a kardot a földbe szúrva támaszként használtam, mikor erősen hasba rúgtam. Nem számított ilyesmire és hátra tántorodott, én pedig kihasználva pillanatnyi előnyömet vállon szúrtam. A markolat kicsúszott a kezéből, és a vértől iszapos földre hullt, gazdája pedig térden landolt mellette. Kezét sérült vállára szorítva nézett fel rám. Nem volt kétsége afelől, hogy meg fogom ölni. A tekintete belenyugvást tükrözött, én pedig eleget téve az elvárásainak átvágtam a torkát. Halott volt, még mielőtt teste a földre dőlt volna. Átmetszettem az ütőerét, a vér pedig spriccelve terítette be mind őt, s környezetét, mind engem. Ruhám tiszta ujjával letöröltem a forró cseppeket arcomról, és jobb felé kaptam a fejem ahonnan elfojtott szitkozódást hallottam.
Alex földre került, s a fölötte álló fiú gyilkolni készült. Nem tétováztam, s combomra erősített tok felé nyúlva kikaptam egy vékony apró dobótőrt, majd egyenesen az ellenséges srác kezébe hajítottam. Pontosabban a fegyvert tartó karjába. Felüvöltött, és elejtette a kardot, Alexnek pedig ennyi is elég volt, hogy visszaszerezze a párbajtársa feletti uralmát. Biccentett mielőtt súlyos ütést mért ellenfele fejére, amitől az ájultan hanyatlott a fűbe.
Elfordultam Alextől, s még épp elkaptam Rick megnyugodott tekintetét, mielőtt a válla fölött átnézve megláttam valakit akivel rendezetlen dolgom volt. Az erdő felé rohantam, kerülgetve a harcoló feleket, s fegyvereiket is, de hiába. Mire a fák közé értem áldozatom eltűnt, s a sűrűsödő sötétségben senkit nem láttam. Dühösen csaptam le kardommal, s célpontomul szolgáló gyenge ágacska ellenállás nélkül vált le.
Tsunade a mező szélén állt nem messze tőlem, és egy alacsony barna hajú lánnyal próbálta tartani a lépést, aki minduntalan kitért csapásai elől.
Cameron és Alex vállt vállnak vetve egy kisebb csapat közepén álltak, villámgyors vágásokkal, ellentámadásokkal és meglepő mozdulatokkal zilálva szét a G.L.-esek harcrendjét.
Shane-t is megláttam a tömegben. Jason fölött állt, aki összegörnyedve szorította kezét az oldalára. Még ilyen távolságból is láttam a holdfény csillanását a karmaszín cseppeken, mely a fiú pólóját áztatták. Shane önelégül mosolyát inkább képzeltem, mint láttam, de ahogy magasba emelte a kardot, biztos voltam benne, s abban is, hogy megfogja ölni az előtte térdepelő fiút. Már ténylegesen úgy tűnt, hogy Jasonnek annyi, mikor Rick kettejük közé vetette magát. Ashely Conlannel szemben állt, bár az ő párbajuk inkább volt délutáni csevej, mint életet követelő harc.
Kardom pengéjét magam mellett a földbe szúrtam, oly módon, mint ahogy egykoron az Excaliburt szúrták a sziklába, s rejtekemül szolgáló fának dőlve visszafojtott lélegzettel figyeltem a két fiú harcát. Mesterien forgatták a fegyvert nem vitás, s úgy tűnt nem képesek egymás fölé kerekedni, mikor a halálhörgések, s egymáshoz ütődő pengék zaját éles, fájdalmas sikítás írta felül, majd April kétségbeesett hangja Adamhez, hogy ne használja a képességét.
A könnyek síkságán tartózkodók megdermedtek, groteszk valószerűtlen képbe fagyasztva az időt.
Minden tekintet két ember felé fordult. Két földön fekvő alak felé, kik egymástól pár méterre feküdtek a fűben. Az egyik April volt, aki fejére szorított kézzel az egyik oldalán feküdt, térdeit szinte a mellkasához húzta. Látszott, hogy pokoli fájdalmai vannak. A döbbenet fő kiváltója pedig az a szőke srác volt, aki tőle nem messze, vérben ázva ült már, szemét mereven April vonagló testén tartva. Adam.
Tudtam, hogy a csatatéren - legyen az Szövetséges vagy G.L.-es - minden ember fejében egy gondolat járt: Adam megszegte a törvényt.
Évszázadokkal ezelőtt az Ősök törvény kreáltak szinte mindenhez, s ez alól a csata sem volt kivétel. Bár akkoriban szentül hitték, hogy nem jöhet el az a nap, mikor különleges a különleges ellen fordul, azért hoztak egy törvényt, mely kimondta, hogy ilyen harc esetén a kard az egyetlen opció, s a képességek használata tilos. Elkerülni szerették volna a visszaéléseket ezzel, hisz a képességek nem mindig támadóak, s van ki indokolatlan előnyre tett volna ezzel szert. Ezt nem akarták, s azóta is tartja magát a társaság e szabályhoz.
Eddig legalábbis így volt.
April újabb fájdalmas sikolyára, mintha csak megnyomták volna a lejátszás gombot az emberek magukhoz tértek, s kitört az abszolút káosz. Ashley ellépvén Conlan mellől Shane felé lépett, megadásra szólítva fel őket, mivel megszegték a törvényt, s ez értelmében kötelesek voltak letenni a fegyvert.
- Visszavonulás! - kiáltott Shane az embereinek, ők pedig azonnal cselekedtek.
Az éjszaka csendjét folytonos kiáltások, és sikolyok törték meg, ahogy a G.L. emberei próbáltak kijutni a harctérről. A levegő a vér nehéz szagával volt terhes, a föld pedig tőle nedves.
Senki nem számított az események ilyentán alakulására.
Lassan felmértem a visszavonuló sereget, mikor egy meleg kezet éreztem a derekamon. Hátrarántottam a könyököm, és a magas barna hajú fiú a hasát masszírozva lépet egyet hátra.
Egy percig egyikünk sem mozdult. Mérlegeltük a lehetőségeket.
- Erre semmi szükség, ugye tudod? - kérdeztem lazán, de a gyomrom görcsbe rándult. A fegyverért nyúltam, de ő sem tétlenkedett. Még mielőtt elérhettem volna messzire rúgta, majd a fának lökött.
- A harcnak nem sokára vége - suttogta Gerald a fülembe.
- Úgy néz ki a győzelmi bulitok elmarad - vettem oda gúnyosan, mire még szorosabban fogott. Felnyögtem, a vállamba hasító fájdalomtól. - Vesztettetek.
- Lehet...
Elengedett és hátrébb lépett, én pedig elő kaptam egy tőrt a lábamra erősített tokból. De késő volt. A fiú markolatig mártott egy pengét a combomban.
A szemem a sebesült lábamra villant, s volt egy tized másodpercnyi időm végiggondolni a helyzetet, mielőtt az agyam felfogta volna a történteket, s fájdalom el nem borított, arra késztetve, hogy üvöltve a földre zuhanjak. A lábamból ömlő vér semmivel sem összetéveszthető vasas szagától felfordult a gyomrom, és a fájdalommal vegyítve csak a szerencsén múlott, hogy nem dobtam ki a taccsot.
- Fő a hitelesség - vont vállat lazán letérdelve elém, miközben kisimított egy hosszú barna tincset izzadságban úszó homlokomból, én pedig legszívesebben letéptem volna az egyik karját, hogy azzal verjem agyon. - Ohh, mielőtt elfelejtem ez a tied - húzott elő egy borítékot a zsebéből, majd lehajította elém a földre.
- Szemétláda! - Zihálva szedtem a levegőt, s látásom el-el homályosult. Az az idióta majdnem átvágta az eret. Gerald gúnyos mosolyt vetett rám, majd se szó se beszéd eltűnt a sűrű erdőben magamra hagyva kínjaimmal.
Kínkeservesen visszafordultam a küzdők felé, de a harcnak már híre hamva sem volt. Shane-t sehol sem láttam, ahogy Adamet sem. Ashley April mellett térdelt, Alex pedig Kassiával épp Cameront próbálta talpra segíteni. Tsunade Rick karjaiban reszketett, aki viszont nem igazán figyelt a lányra. A tekintete pánikszerűen futott végig a mezőn, s a rajta fekvő tucatnyi holtesten, melyek egymás hegyén hátán szétszóródva terültek el a réten. Engem keresett. Felvettem a levelet a földről, és remegő kezekkel a pólóm alá dugtam, majd nagy nehezen lábra küzdöttem magam, s a kardot támasztékként használva kiléptem a fák közül. Fogaimat össze szorítva, könnyekkel a szememben próbáltam tartani magam. Minden lépés olyan volt, mintha kést forgatnának a lábamban - ami nem is állt messze a valóságtól -, s azon is csodálkoztam, hogy egyáltalán rá tudok állni. Meg fogom ölni Geraldot az is biztos.
Szinte óráknak éreztem azt a pár percet, míg átvergődtem a síkságon, sebesült lábbal hullákat kerülgetve vagy taposva, mert igen, az ellenségekre igenis ráléptem.
Rick és Tsunade mellé érve szinte inkább zuhantam, mint ültem a földre. Minden porcikám remegett a megerőltetéstől, s zihálva, kapkodva szívtam be a halállal átitatott éjszakai hűvös levegőt. Mindketten felém kapták a fejüket, s a szőke fiú végig nézve rajtam azonnal átölelt, én pedig hagytam. Hagynom kellett.
- Mi történt? Nem láttalak - kérdezte, miközben Tsunade felé nyújtott övével szorította el a lábam.
- Én...
- Jason!
A csata utáni vészterhes csendbe hasító sikolyra összerezzentem, s arra felé emeltem fáradt pillantásom amerről érkezett. April nem messze tőlünk egy eszméletlen alakra borult zokogva.
~Alathea~
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése